Az elmúlt tíz évben Sorrentino akkora király lett, hogy már az új Felliniként emlegetik, ám Toni Servillóra kevesen mondják, hogy az új Mastroianni lenne. Lehet, hogy a harsány színek, a hangzavar, a kulisszák és a statiszták Fellinit juttatják eszünkbe Sorrentino művei láttán, de az „üzenet”, a „mondanivaló” egyáltalán nem.
A most 48 éves Sorrentino lassan egy évtizede menetel monomániája, az öregedés nyomában. Andreotti után valamelyest szofisztikáltabb lett a megfogalmazás, de a 2013-as Nagy szépség Jep Gambardellája (szintén a szétmaszkírozott Servillo) vagy a két évvel későbbi Ifjúság hősei, Mick és Fred (Harvey Keitel és Michael Caine) is elsősorban jó eszű nyugdíjasok, akiket műveltségük, neveltetésük ment meg attól, hogy ripacsokká váljanak, és teli torokból üvöltsék: „Nemcsak a húszéveseké a világ!” Közben gyönyörű, fiatal lányok legyeskednek köröttük, hogy mindenki lássa: nyomoruk egyenes arányban van az életkorukkal. Akik felliniznek, remekműveznek, minden bizonnyal máshogy gondolják, de Sorrentino mindössze annyit üzen: az idő múlása borzasztó dolog. Nem egy nagy mondanivaló, de a briliáns technikai megoldások és jutalomjátékok szerethetővé tették A nagy szépséget és az Ifjúságot is; ezek a filmek attól működnek, hogy már az elején mosolyra görbült a szánk, és úgy is maradt a végéig.
Most viszont röhögni kéne. A kitalált alakok után (beleértve az Ifjú pápát) Sorrentino újra valóságalapra helyezkedett, és megint egy többszörös miniszterelnök került a kamerája elé. A Silvio és a többiek Berlusconival játszik, ami elsőre hálásabb, ugyanakkor veszélyesebb játék is Andreottinál. Mert amíg Andreotti maga volt a megtestesült láthatatlanság, akiről Olaszországon kívül azt is alig tudták, hogy a világon van, Berlusconi hétpróbás, nemzetközi ripacs, maga a két lábon járó karikatúra. A festett hajú, felvarrt arcú hangoskodót mindenki ismeri, a disznóságai sem maradtak titokban, bár azt viszont kevesen tudják, hogyan lett ebből a bohócból Olaszország egyik leggazdagabb embere, négyszeres miniszterelnök.
Nos, a Silvio és a többiekből sem fog kiderülni, pedig terjedelme már-már eposzi (az eredeti kétszer 100 perces, nálunk a rövidített, 150 perces változatot vetítik), ráadásul megint Toni Servillóra varrták az álarcot, aki a szokott magas színvonalon állít emlékművet a maszkmesternek. Nem rajta múlik, hogy a Silvio és a többiek egy fárasztó, önismétlő, jócskán elnyújtott közhelyes színkeverés lett, hiszen az ő megnyilvánulásai általában szórakoztatók. Berlusconija egy olyan jó svádájú, szentimentális örökifjú, akit nem a híradókból, a világpolitikából, de még csak nem is a bulvársajtóból, hanem valamelyik budapesti zug-ingatlanközvetítő hátsó szobájából ismerhetünk: a legnagyobb pimaszságot is kimagyarázza azzal, hogy a „szívéből beszél”, hogy csak „szeretetre éhezik”. Nem is lenne ezzel semmi baj (az igazi Berlusconit rajzolják meg a dokumentumfilmesek), ha Sorrentino ezeket a többnyire élvezetes megnyilvánulásokat nem egy ordító közhelyekkel telepakolt hatalmas revüben helyezte volna el, ha végigvitte volna az alaptörténetet – egy pitiáner strici próbál Berlusconi közelébe férkőzni, miközben ő parlamenti többséghez próbál jutni baloldali politikusok megvesztegetésével –, és nem dőltek volna rá a harsány kulisszák. Sorrentinót mindössze annyira érdekli Berlusconi, mint gerontofóbiájának látványos médiuma: teljesítménye lenyűgözi, öregségétől undorodik.
Forgalmazza a Mozinet
