Film

Vénülünk

Paolo Sorrentino: Silvio és a többiek

Mikrofilm

Paolo Sorrentino tíz évvel ezelőtt már festett olasz nagykutyát, de Giuliano Andreottiról készített „arcképvázlatával” (Il divo – A megfoghatatlan) nem sokra ment. A hétszeres miniszterelnökségben és felsorolhatatlan disznóságban elaggott politikusra úgy tekintett, mint elálló fülű, csetlő-botló burleszkhősre, aki legfeljebb azért félelmetes, mert olyan a tartása, mint Nosferatunak. A film attól vált emlékezetessé, hogy a vén gazembert az akkor 40 éves Toni Servillo játszotta, akit nem is maszkmester, hanem egy karikaturista gondjaira bíztak a forgatás előtt.

Az elmúlt tíz évben Sorrentino akkora király lett, hogy már az új Felliniként emlegetik, ám Toni Servillóra kevesen mondják, hogy az új Mastroianni lenne. Lehet, hogy a harsány színek, a hangzavar, a kulisszák és a statiszták Fellinit juttatják eszünkbe Sorrentino művei láttán, de az „üzenet”, a „mondanivaló” egyáltalán nem.

A most 48 éves Sorrentino lassan egy évtizede menetel monomániája, az öregedés nyomában. Andreotti után valamelyest szofisztikáltabb lett a megfogalmazás, de a 2013-as Nagy szépség Jep Gambardellája (szintén a szétmaszkírozott Servillo) vagy a két évvel későbbi Ifjúság hősei, Mick és Fred (Harvey Keitel és Michael Caine) is elsősorban jó eszű nyugdíjasok, akiket műveltségük, neveltetésük ment meg attól, hogy ripacsokká váljanak, és teli torokból üvöltsék: „Nemcsak a húszéveseké a világ!” Közben gyönyörű, fiatal lányok legyeskednek köröttük, hogy mindenki lássa: nyomoruk egyenes arányban van az életkorukkal. Akik felliniznek, remekműveznek, minden bizonnyal máshogy gondolják, de Sorrentino mindössze annyit üzen: az idő múlása borzasztó dolog. Nem egy nagy mondanivaló, de a briliáns technikai megoldások és jutalomjátékok szerethetővé tették A nagy szépséget és az Ifjúságot is; ezek a filmek attól működnek, hogy már az elején mosolyra görbült a szánk, és úgy is maradt a végéig.

Most viszont röhögni kéne. A kitalált alakok után (beleértve az Ifjú pápát) Sorrentino újra valóságalapra helyezkedett, és megint egy többszörös miniszterelnök került a kamerája elé. A Silvio és a többiek Berlusconival játszik, ami elsőre hálásabb, ugyanakkor veszélyesebb játék is Andreottinál. Mert amíg Andreotti maga volt a megtestesült láthatatlanság, akiről Olaszországon kívül azt is alig tudták, hogy a világon van, Berlusconi hétpróbás, nemzetközi ripacs, maga a két lábon járó karikatúra. A festett hajú, felvarrt arcú hangoskodót mindenki ismeri, a disznóságai sem maradtak titokban, bár azt viszont kevesen tudják, hogyan lett ebből a bohócból Olaszország egyik leggazdagabb embere, négyszeres miniszterelnök.

Nos, a Silvio és a többiekből sem fog kiderülni, pedig terjedelme már-már eposzi (az eredeti kétszer 100 perces, nálunk a rövidített, 150 perces változatot vetítik), ráadásul me­gint Toni Servillóra varrták az álarcot, aki a szokott magas színvonalon állít emlékművet a maszkmesternek. Nem rajta múlik, hogy a Silvio és a többiek egy fárasztó, önismétlő, jócskán elnyújtott közhelyes színkeverés lett, hiszen az ő megnyilvánulásai általában szórakoztatók. Berlusconija egy olyan jó svádájú, szentimentális örökifjú, akit nem a híradókból, a világpolitikából, de még csak nem is a bulvársajtóból, hanem valamelyik budapesti zug-ingatlanközvetítő hátsó szobájából ismerhetünk: a legnagyobb pimaszságot is kimagyarázza azzal, hogy a „szívéből beszél”, hogy csak „szeretetre éhezik”. Nem is lenne ezzel semmi baj (az igazi Berlusconit rajzolják meg a dokumentumfilmesek), ha Sorrentino ezeket a többnyire élvezetes megnyilvánulásokat nem egy ordító közhelyekkel telepakolt hatalmas revüben helyezte volna el, ha végigvitte volna az alaptörténetet – egy pitiáner strici próbál Berlusconi közelébe férkőzni, miközben ő parlamenti többséghez próbál jutni baloldali politikusok megvesztegetésével –, és nem dőltek volna rá a harsány kulisszák. Sorrentinót mindössze annyira érdekli Berlusconi, mint gerontofóbiájának látványos médiuma: teljesítménye lenyűgözi, öregségétől undorodik.

Forgalmazza a Mozinet

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.

Utat tört magának

Tasó Lászlót 2022-ben még szavazati rekorddal választották országgyűlési képviselővé, jövőre már csak listán indítja a Fidesz–KDNP. Nyíradonyban, ahol harminc éve lett polgármester, és ahová dőlt az uniós pénz, az új vezetés kifizetetlen közvilágítási számlával, büntetőeljárásokkal szembesült, továbbá azzal, mi minden függ a képviselőtől.