Nincs abban semmi különös, hogy Dés László legújabb albumára 10 saját szerzemény került. Annál nagyobb meglepetés, hogy a számokat a szerző énekli. Az Éjféli járat című lemez dalainak ősbemutatója december 29-én lesz a Papp László Arénában, a produkció címe: Mi vagyunk a grund.
Magyar Narancs: Nem tudom, hogy van-e bárki a szakmában, aki karrierje során több mint negyven évet várt arra, hogy énekesként bemutatkozzon. Mi történt?
Dés László: Régóta terveztem ezt a lemezt, de mindig voltak olyan nagy munkák, amiket meg kellett csinálnom, mert úgy éreztem, ha kihagyom őket, akkor elmennek mellettem. Ilyen volt a közelmúltban két hatalmas kihívás, A Pál utcai fiúk a Vígszínházban és A vágy villamosa balettdráma az Erkelben, ezekre még egyszer biztosan nem kértek volna fel. Egyébként ’94-ben énekeltem először, a Vigyázz rám, című dalt, ami eredetileg a Patika című sorozatban hangzott el. Később, ahogy teltek az évek, mindig írtam egy-két számot magamnak, azok rákerültek válogatáslemezekre, koncerteken is elénekeltem, és sikert is arattak, de csak úgy tíz éve gondoltam először, hogy egy saját lemezt szeretnék csinálni, bár az előbb említett okok miatt ezt mindig halogatnom kellett. De tavaly úgy voltam vele, hogy ha 2018-ban nem készül el ez a lemez, akkor soha – már 64 éves vagyok. Elkezdtem új dalokat írni, és mivel a zenekarommal volt egy turnénk, ha egy új szám elkészült, azt felvettük a repertoárba. Ez azt is jelentette, hogy augusztus végén, amikor a stúdióba mentünk, nem volt nehéz dolgunk, mivel a számok javát a koncerteken már bejátszottuk.
MN: Kikből áll a zenekar?
DL: Gyenge Lajos dobol, Sipeki Zoltán gitározik, Boros Attila basszusgitározik és Horváth Kornél játszik ütőhangszereken, én zongorázom és szaxofonozok. A lemezen még András fiam is közreműködik. Ebből is látszik, hogy nincsenek túlhangszerelve a számok…
MN: De a szaxofon is elég ritkán szólal meg.
DL: Nem is akartam többet. Rengeteg lemezem van, amit „agyonszaxofonozok”, itt nem ez a lényeg. Ezek elsősorban dalok: nemcsak zene, hanem szöveg is, úgyhogy csak néhány szóló fér el – az se mindig szaxofon.
MN: Minden dalnak más a szövegírója, és ugyan Bereményi Géza, Bródy János, Grecsó Krisztián, Geszti Péter, Müller Péter Sziámi, Nemes István és Parti Nagy Lajos nagyon eltérő karakterek, ez alig tűnik fel a szövegekben. Mit mondott nekik, hogy ennyire „összedolgoztak”?
DL: Nem szoktam instruálni a szövegírókat, legfeljebb azt elmondom nekik – de azt se mindig –, ha dalírás közben valamit nagyon határozottan érzek, ha valami konkrét dolog szólal meg bennem, ezt pedig vagy figyelembe veszik vagy nem. Például a lemez címadó számánál, az Éjféli járatnál Müller Péter Sziámi maximálisan figyelembe vette; írtam neki egy emailt az „érzéseimmel”, ő pedig két nap múlva egy olyan szöveget küldött, ami tökéletesen visszaadta azt, amit korábban gondoltam.
| ||
MN: A szövegírók közt két írót is találunk: Parti Nagy Lajost, Grecsó Krisztiánt. Miért éppen őket választotta?
DL: Parti Nagy Lajost régóta ismerem, barátok vagyunk, és a Szentiment című szám azok közé tartozik, ami már korábban elkészült, és játszottunk is. De mondhatom, hogy Grecsó Krisztiánnal is barátok lettünk, miután sokat léptünk fel együtt, pontosabban hármasban: ő felolvasott, mi meg a fiammal zenéltünk rá. Tudtam, hogy nemcsak dalai vannak, amit saját gitárkísérettel vagy például Kollár-Klemencz Lászlóval szokott előadni, de szövegírói ambíciói is, ezért gondoltam, hogy szólok neki is… Krisztán tehetségét jól mutatja, hogy tényleg sikerült egy olyan szöveget írnia, ami egy 64 éves palinak áll jól, és nem egy hozzá hasonló fiatalembernek.
MN: Lemezbemutató lesz a mostani Aréna-koncert?
DL: Annyiban igen, hogy az Éjféli járat összes dalát el fogjuk játszani. Tudom, hogy egy kicsit kockázatos, mert ilyen nagyon nagy közönség előtt illik biztosra kell menni, és olyan dalokat játszani, amiket mindenki ismer és elvár. Persze lesznek ilyenek is, fellépnek a Vígszínház művészei, hogy felidézzék A Pál utcai fiúkat, A dzsungel könyvét, vagy a Valahol Európábant, sőt a tavaly bemutatott A vágy villamosa balettzenéből is előadnak az Opera művészei egy pas de deux-t, ami egyúttal egy szaxofonszóló, úgyhogy én is meg tudom mutatni magamat, mint jazz zenész.
MN: Mekkora szerepet kap a jazz?
DL: Nem sokat. Eltérően a 2014-es Aréna-fellépéstől, ami valóban egy életmű-koncert volt, és a Trio Stendhal is fellépett, most az új lemez mellett kimondottan azokon a munkáimon lesz a hangsúly, amiket az utóbbi éveket írtam. Tovább kell lépni, nem lehet mindig összefoglaló koncertet csinálni.
MN: Azért van jó néhány zenész, aki évről-évre megtartja „összefoglaló” Aréna-koncertjét, ráadásul úgy, hogy a kulturális tárca milliókkal támogatja.
DL: Mit mondjak erre? Ez semmi másról nem szól, mint hogy megjutalmazzák a csókosokat. A 2014-es Aréna koncertem előtt a szervező cég, Showtime beadott egy 2 milliós pályázatot az NKA-hoz – egyébként akkor még a mostanihoz képest heterogénebb kuratórium döntött a támogatásokról. Nem kaptuk meg, és az is a fülembe jutott, hogy az akkori kuratóriumi elnök, L. Simon László személyesen húzta ki a pályázatot azzal a szöveggel, hogy egy ilyen koncert tartsa el magát. De ugyanekkor X meg Y tizenmilliós támogatásokat kapott ugyancsak Aréna-koncertekre. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy a mi generációnk eleve így szocializálódott: arra vár, hogy az állam eltartsa, úgyhogy inkább az a meglepetés, hogy rendszerváltás 29. évében még mindig ott tartunk, hogy ha pofázol, akkor elvágtad magad. De még ennél is szomorúbb, hogy ma már az is kevés, ha nem pofázol; csak akkor számíthatsz támogatásra, ha jól láthatóan jelzed a lojalitásodat.
MN: Nemrég Bródy Jánossal készítettünk interjút, és ezt mondta: „már sokszor figyelmeztettek, hogy fogjam be a számat, mert ezzel csak ártok magamnak és a közönségem egy részét is elidegenítem”. Ez mennyire igaz önre?
DL: Ez rám is igaz, de nem tartok tőle. Az életem nem attól függ, hogy mennyit szerepelek a tévében, a rádióban, úgy vagyok vele, hogy aki kíváncsi rám és szereti a dalaimat, az el fog jönni mindenféle koncertemre, akinek meg az a baja, hogy szereti ugyan a számaimat, de mivel nem azt gondolom a magyar poltikai életről, amit ő, és ezért nem jön el, azzal nem tudok mit kezdeni. Amúgy tavaly csináltunk egy 28 állomásos országos turnét, mindenhol teltházunk volt. Ezzel csak azt kívánom jelezni, hogy nem érzékelem az efféle megosztottságot. Akkor tényleg nagy baj lenne, ha azért játszanék rendszeresen félházak előtt, mert nem értek egyet a kormánnyal.
| ||
MN: Többször hallatta a hangját a kultúrharc kapcsán az Élet és Irodalom hasábjain, egy helyen azt írta: „a korrupció nem csak a milliárdok adagolása a haveroknak és maguknak, korrupció az is, ha eladod a lelked” – írta. Mit ért a lélek eladásán?
DL: Erre egyszerűen tudok válaszolni: ha valaki rendszeresen és folyamatosan hazudik saját magának, akkor az eladta a lelkét. Lehet itt mindenféle kognitív disszonciát emlegetni, meg hogy az életben maradás érdekében kell mindent lenyelni, de aki egy picit gondolkodik és őszinte saját magával, nem mondhatja, hogy ez így rendben van.
MN: „Jó lenne, ha a liberális világ, Vásárhelyi Miklós utódai, veje, lánya, Mária és Dés László, Sargentinik és Cohn-Bendit-ek és a velük egyívású, szóban demokraták elveikben toleránsak, de tetteikben gyűlölködők kereszténységet, magyarságot, nemzetet megvető és gyűlölő társaságok, politikusok észrevennék, hogy ezzel nem érnek célt” – jelentette ki Soltész Miklós államtitkár egy Mindszenty szoboravatón, mire ön ezt írta: „Gondolkodtam, hogy beperelem ezt a fontos közszolgát, de nincs hozzá kedvem. Rengeteg időbe, energiába kerül, és az nekem másra kell”. Biztosan nem érné meg megpróbálni? Itt nem azért egy újságban megjelent mocskolódásról van szó, hanem egy államtitkár szoboravatójáról. Akár precedenst is teremthetne egy ilyen per.
DL: Először nekem is ez jutott az eszembe, ráadásul amit az államtitkár emlegetett – hogy Vásárhelyi Miklós a Mindszenty-per idején, 1949-ben cikket írt a Szabad Népbe – akkor történt, amikor én még nem is éltem… Ez teljesen abszurd. Mi közöm nekem ehhez? Persze nekik teljesen mindegy, mivel úgyis csak a gyalázkodás számít, a megbélyegzés, ami élesebb helyzetben, nehezebb időkben szó szerint életveszélyes. Beszéltem egy kiváló ügyvéd barátommal, aki azt mondta, hogy nyolcvan százalék esélyem van rá, hogy megnyerjem a pert, mivel az ilyen perekben általában azon dől el minden, hogy véleményről vagy állításról van-e szó, és itt nyilvánvaló, hogy ez egy állítás, méghozzá egy hivatalos személy állítása volt. De a volt feleségemnek, Vásárhelyi Máriának, elég sok pere volt hasonlóan nemtelen és igaztalan ügyekben, és volt olyan is, ami 11 évig eltartott. Nekem nincs ennyi időm, ráadásul egy-egy ilyen eljárás során a jobboldali sajtó folyamatosan ezen csámcsog. Ez nem is zavarna, én állom az ütéseket, de a családomat meg kell ettől óvnom, mert – ahogy azt már számtalan esetben láthattuk – az efféle gyalázkodásokban őket sem kímélik, ilyenkor mindenki elő van szedve. Úgy érzem, hogy nekem nem ér annyit, hogy bebizonyítsam, hogy egy olyan janicsár, egy olyan mameluk, amilyen Soltész Miklós, aki csak ontja a szájából a hivatalos hazugságokat, hogy megint hazudott. Még úgy sem, ha precedensértékű lenne a per.
MN: „Amikor még élt Esterházy, az Irodalmi négyes című produkciót saját költségen felvettünk a Pesti Színházban. Megvan nekem, csak össze kell vágni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor egy Esterházy–Parti Nagy–Spiró–Závada estet le lehet majd adni a Magyar Televízióban” – mondta lapunknak tavaly nyáron. Most is biztos ebben?
DL: Most is. Repedezik ez az egész. Azt nem lehet tudni, hogy mikor halmozódik fel annyi disznóság, hogy az már tarthatatlanná váljon, és valami gyökeresen más jöjjön, elkezdődjön újra egy humánus, demokratikus építkezés az országban. De hogy ennek el kell jönnie még a mi életünkben – bár nem vagyunk fiatalok –, abban biztos vagyok.
MN: Az idézett írásai az ÉS-ben jelentek meg. Kiállna egy tüntetésen is, hogy elmondja ugyanezt? Vagy csak zenészként muzsikálna?
DL: Zenéltem tüntetéseken, küldtem videóüzenetet is… Azért nehéz ügy ez, mert annyi bíztató kezdeményezés volt. Emlékszünk például a Millára. Fantasztikus lenne, ha ma is annyian lennének, mint 2011. október 23-án, az Erzsébet hídnál. Akkor mindenki bizakodott, hogy valami elkezdődik, aztán meg csak úgy szétporladt a szemünk láttára. Az is a veszélyes, hogy soha nem tudhatod, hogy mi mellé állsz, hogy észre se veszed, és hirtelen valami szörnyűségben vagy benne. A legjobb példa erre, hogy 1988-ban a Fidesz fiúk engem is megkerestek azzal, hogy írjak alá szolidaritási nyilatkozatot, mert üldözi őket a BM. Természetesen aláírtam. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nagyon meg kell gondolni, hogy mihez adod a neved, az életeddel, munkáddal felépített hiteledet. Mert más az, ha a saját gondolataimat elmondom vagy leírom, vállalom érte a felelősséget, de más az is, ha különböző mozgalmak, pártok mellé állok. Azt nagyon meg kell gondolni.
MN: Miért az a címe koncertnek, hogy a „Mi vagyunk a grund”? Ez nem az új lemezről, hanem A Pál utcai fiúkból való.
DL: Ez egy metaforikus cím. Nekem a vidéki és a pesti dolgozószobámban is egy világtérkép van a falon. Méghozzá azért, mert akárhányszor ránézek, mindig nagyon összpontosítanom kell, hogy észrevegyem Magyarországot. Ebből is látszik, hogy nagyon picik vagyunk és nagyon védtelenek. Az a hazug mantra, hogy nagyok és erősek vagyunk, egyszerűen nem igaz. Mindenki vegyen egy világtérképet, és nézze meg, hogy mekkorák vagyunk ebben a világban! Ettől persze még létezünk, itt élünk, a Mi vagyunk grund pedig azt jelenti, hogy hogy összefogással, toleranciával, egymás megértésével, netán szolidaritással, sokkal többre lehet jutni, mint azzal az őrületes gyűlölködő halmazzal, ami most van. Véssük az eszünkbe, ha mindenki pokolba kívánja a másikat, akkor is csak ez az egy grund van, és ezen a grundon lehet csak játszani.
