- ts -

Wilhelm sikolya, miszerint Wilhelm Scream, pontosabban: ááúúúúúúú! Kétheti adósságunkat próbáljuk, ím, törleszteni, azt találtuk írni, hogy az Indiana Jones tele van Wilhelm sikolyával. Egy hangeffektus ez, ami nagyobb divat lett mára az amerikai filmek egy jól körülírható csoportozatában, mint nálunk anno a gézing.

Pár szigetországi retardált átrándulván a kontinens egyik ibuszos szegletébe, ripityává lövi egymást, miközben folyamatosan hülyeségeket beszél, és gyakran keserves pofát vág - ennyiben bízvást összefoglalható vizsgált műalkotásunk: decens (kritikai és közönség)sikert jósolok, evvel lesz tele az internet, viszont mi köze mindehhez szerencsétlen Schubertnek? Franznak. Hacsak nem azért küldtük pályára, hogy megkülönböztessen minket Tarantinótól vagy Guy Ritchie-től.

Ha gründolós, bandaszervezős filmre sodor be az élet, két dologra kell iszonyúan vigyáznunk:

Porból, annyi bizonyos, vagy legalábbis alighanem, de íme, itt van egy markánsnak éppenséggel nem nevezhető állítás arra nézvést, hogy porrá is leszel - s veled minden összeesküvés-elmélet: ugyancsak alighanem. A porhintés pedig homokanimációvá.

Mi az ördög történhet Velencében? Milyen égbekiáltó? Felnyomják a kapucsínó vagy a Campari Soda árát? Persze, ott is eshet valami finom kis gyilkosság. De mielőtt odáig rohannánk, nem árt tisztázni, hogy velünk mi is történhet ott alkalomadtán - hacsak nem hátba szúrjuk a dózsét. Azért szükséges e könyörtelen önmagunkba nézés, mert a helyben egzisztáló amerikai írónő nagy valószínűséggel jórészt arra alapozza immár a 15. vagy a 16. regényének sorsát, ami mibennünk, mindközönségesen könyvvásárlókban a városról leülepedett (hiába ködösítünk: a megveszekedett nosztalgiára). Vegyük a legrosszabb esetet, a végére az is jóra fordul.

Ha valahová jó nagy ákombákom betűkkel kipingálják, hogy "mágikus realizmus", ott nem árt résen lenni. Dehogy mondanék én olyat, hogy rögtön keressék a kijáratot, csak legyenek nagyon észen. Vagy épp ellenkezőleg, hagyják magukat lépre csalni. Hisz magunkat kicsinyt megerőltetve el bírjuk képzelni, hogy valahol a mágia a realitás, de sokkal könnyebb a helyzetünk, ha nem is áltatjuk magunkat effélékkel, s már az elején beismerjük, hogy ami bárhol realitásnak tűnik, merő mágia. Folytathatom: kamu, átverés, végül is: giccs. Ne akarjunk rögtön nekimenni Márqueznak, voltaképpen nem is a mi dolgunk, hiszen a filmkészítők nagy számosságú csoportozata nem restellt a sor elejére tolakodni, amikor a mágikus realizmust osztották.

Nagyon fenn, magasan kezdünk, ott szerintem nem lehet. Vagy csak egészen keveseknek illik? Talán az dönti el, hogy szabad-e, ami utána következik? Adott esetben mindenképpen ön- és közveszélyes vakmerőség. Ilyet szól a hős rögtön az első lap tetején: "Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, s holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés."

Mi különbözteti meg a színészt a fodrásztól? Nem mindegy? Esetünkben kétségkívül nem, bár a választ így is szívesen megspórolnánk. Hacsak nem a frizurája. Így, vagy valahogy máshogy van ez a szimpátiakeltéshez fűződő viszonyukkal is. Ki bánja, ha a zseniális figaró egy kiállhatatlan tuskó, ha a költeményével lenyomom az öszszes csajt a reklámügynökségen?

Lehet, hogy az idő könyörtelen múlása az oka, de én nem hiszem. Pedig első látásra természetesnek tűnik. Márhogy a kilencvenes évek elejének-közepének izmos és viszonylag fiatal európai filmes másodvonala napjainkra nettó a filmművészet élvonala lett.

Szerény emlékeim szerint ilyen erős magyar felhozatal még nem volt a Verziók történetében. Van minden: szerelem, halál, zene, tánc, munkanélküliség, épek és sérültek, mi, ti, ők... És még zene, tánc.

Született 1929 novemberében, egy orosz tank kásává lőtte a pesti utcán 1956 novemberében. Huszonhét éves volt, költő - lehetne akár egy Petőfi... Ki lenne alkalmasabb hős az ötvenedik évforduló kapcsán külön büdzséből finanszírozott megemlékező filmek egyikének? Bármelyikének.

Bécsben járunk, a tízek uniós csatlakozása előtti héten. Ezt azért fontos tudatni, mert én például sokáig abban a hitben meredtem a vászonra, hogy valami fatális tévedésből kifolyólag a múltkor tárgyalt Valami boldogságra (Köpök a saratokra!, Magyar Narancs, 2007. augusztus 23. - ts) ültem be megint.