- ts -

A maestrót mi voltaképpen szeretjük, ám elsősorban két rövidke dolga miatt. 2003-ban láttuk a Tíz perc: trombita című szörnyű szkeccsfilmet, amiben a talán Wim Wenders által összetrombitált marha híres filmrendezők tíz-tíz percben elmélkedtek az idő múlásának, hogy is mondjuk, művészaspektusairól (olyan is volt persze, de annyira bejött, hogy csellóra is megcsinálták, mert valakinek az eszébe jutott, hogy van még legalább hét másik híres filmrendező is a világon).

Ha azt mondom, hogy ebből tizenkettő egy tucat, esetleg azt, hogy bemegyek a videotékába és van kétpolcnyi ilyen film - leszólom a dolgot, pedig nem áll különösebben szándékomban. Ugyanakkor nem elkerülhető valamennyire kijelölni a játékteret, ahol mozgunk.

Az efféle filmek alapsémájával az a fő baj, hogy a folytatásokban csak nehézségek árán vagy épp bizonyos nehézségek leküzdésére alkalmazható csupán. De milyenek is az effélék?

Hm, kétségkívül vonzó cím, magam inkább a Véres kés második részére gyanakodtam, mint Fritz Lang 1945-ös remeklésének (Vörös utca - látták? a hétvégén ment a tévében) parodisztikus továbbgondolására. Az igazság ezzel szemben az, hogy a műfordító emlékezhetett Martin Scorsese korai nekiveselkedésére, az Aljas utcákra, és feltűntek neki bizonyos hasonlóságok, nem is feltétlenül ok nélkül.

Vannak műfajok, amikről a dolgos hétköznapokon megfeledkezik az ember, úgy van velük, mintha kihaltak volna, de ha valaki rákérdez, vagy szembejön egy ilyen az utcán, nyilvánvaló: köszöni, jól van, csak most épp búvópatak - gondoljunk például a westernre.

Bemutatni, hogy az ember mennyire szeretetreméltó és mennyire sebezhető, világos, bár nehezen megfogható hivatala egy játékfilmnek. A hit, hogy az ilyesmi nemcsak mozihősök sajátja, adott esetben nézőhegyeket mozgathat meg - így épp ezen a területen tapasztalható a legtöbb visszaélés (bár gonoszok is versenyben vannak, kétségtelenül).

Van egy pillanat, mielőtt tűélesre húznánk a lencsét. Már minden látszik, de még semmi sem egészen tiszta. Minden könnyen felismerhető, s ha a kép egyáltalán hordoz(hat) valamiféle információt, az kis nehézségek árán felfogható. Akutagava működési területe ez a tartomány.

A világ valamely sarkalatos üzemének itt-ott adódó zavarai mindig is piacképesnek számítottak a moziban - ám ezt vagy megerősítik befogadói tapasztalataik, vagy elhiszik nekünk becsszóra, mert a műtörténeti áttekintést szívesen elhagynánk.

A jövő héten lesz negyvennégy éves, kémnőknél ez a legszebb kor, tudja azt mindenki - kérdezzék meg Mata Harit. Nyilván a születésnapi készülődésnek köszönhetjük (1963. május 13-án jelent meg először a londoni Evening Standard hasábjain Peter O'Donnell Modesty Blaise című képregénye - felteszem, péntek lehetett), hogy a művésznő kalandjainak e 2002-es filmes feldolgozása épp most látott nálunk napvilágot - egyéb okot el sem bírunk képzelni.

A B-movie olyan, mint a négyes találat a lottón, elmegyünk vacsorázni, oszt' annyi. Stílben, helyesen: kurva jó, de feldughatjuk - vizsgált opusunkban alulról szagolja a félezret a kimondott fuckok száma, így még a "hajunkra kenhetjük" formula is merő szépelgésnek hatna.

Történetünk 1960-ban kezdődik vagy a múlt szombaton; világos: igyekszünk némileg túltekinteni a jelölt műalkotáson - kényszerből persze. Ugyanakkor az 1960 bizonyára túlzás, végtére is Michael Winner filmje, a Chato földje 1972-ben készült; hatvanban a Hét mesterlövész: mondjuk nekünk ez a Chatót is alakító Charles Bronson első fellépése - így utólag legalább, arra ugyanis nem esküdnék meg, hogy a Chato földjét nem véletlenül előbb mutatták-e be Magyaroszágon, mint A hét mesterlövészt.

Az ötlet mérsékelten eredeti, de távolról sem reménytelen. A hőst az első kockákon elcsapja egy autó, aztán máris egy moziban látjuk viszont, éppen élete filmjét - tudják, azt, ami állítólag közvetlen a halál beállta előtt lepereg mindenki előtt - kezdik vetíteni.