Angolul - Cseh Tamás. Bérczes László beszélgetőkönyve

  • - ts -
  • 2008. február 14.

Zene

Nagyon fenn, magasan kezdünk, ott szerintem nem lehet. Vagy csak egészen keveseknek illik? Talán az dönti el, hogy szabad-e, ami utána következik? Adott esetben mindenképpen ön- és közveszélyes vakmerőség. Ilyet szól a hős rögtön az első lap tetején: "Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, s holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés."

Nagyon fenn, magasan kezdünk, ott szerintem nem lehet. Vagy csak egészen keveseknek illik? Talán az dönti el, hogy szabad-e, ami utána következik? Adott esetben mindenképpen ön- és közveszélyes vakmerőség. Ilyet szól a hős rögtön az első lap tetején: "Három hete derült ki, hogy rosszindulatú daganat van a tüdőmben, s holnap elkezdődik egy kemoterápiás kezelés."

2006. augusztus 27-ről, ahova keltezik ezt a mondatot, nem tisztán hallatszik a hozzáfűzés, hogy ki mondja, az interjúkötet szerzője vagy hőse, de valamelyik mégiscsak: "Na, erre varrjál gombot, drága olvasó!" Fene tudja, hogy szerencsénk-e vagy sem, hogy a végső változatba nem írták bele, hisz ott van a sorok közt, látom is.

Nagy dolgokkal szembesülsz tehát olvasó a következő háromszázvalahány oldalon, becsüld meg magad. Sarokba szorított helyzet, hogyan reklamáljak, ha (szerző és hőse) véletlenül mégis elmulasztanák megmondani ezen a háromszázvalahány oldalon a tutit. Bárhogyan, akárhogy, valahogy. Angolul. Vagy mondhatom-e erre az első mondatra válaszul, hogy "de én azt szeretem, ha a végén meghal a hős"? Vagy ez nem ilyen interaktív játék?

Mindenesetre amikor nekimentek, a szerzőknek (nem vitás, közös munka: kézenfekvőnek látszó szereposztásban) gondolniuk kellett volna erre az I love you so dalra. Vagy ránk. Mit várunk? A csávó ott van majdnem a halálán, és megmondja majd (oh, de hol azon a háromszázvalahány oldalon), hogy mi van.

Mit gondolnak, megmondja?

Az utolsó mondat meg csupán annyi, hogy: "Én vezetek." - Ja, biztos van remény. Itt? Kinek?

E két mondat közé bepréselni egy életet, az sem lenne akármi; ám ha ennyi lenne csak a csellendzs, az olvasó adja vissza a jogosítványát. Bérczes koncentrál is veszettül, olyan, mintha rejteni akarná az orcájára ülő aggodalmat; hozakodik elő sajátlagos közbolondériáival (úgy értem, az olvasónak is csupa ilyenje van; én speciel nem futok, eszem ágában sincs), hogy fut, elutazik meg szerelmes - mintha amúgy az élet rendes lenne. Két "kemoterápiás kezelés" között.

Oh, igen, zavarban vannak a barátok, hogyan kellene reagálni? - ezt többször is felhozza mind a kettő. Voltaképpen nem muszájna, hisz az olvasó is épp így van vele (s ez a lényeg). Lévén ez az egész Cseh Tamás-történet, úgy a hetvenes évek második felétől, de tudom én pontosan, a leveles lemeztől, az első lemeztől, amikortól már nem csupán filmrendezők belvárhuncutsága volt, akkortól a szeretetről szólt. Hogy szeretjük a dalokat, az előadót, a szövegírót. Szóval, hogy vagyunk, akik időnként nem riadunk vissza részegen óbégatni, vagy ami még rémesebb, idézni belőle, és akkor hiszünk - egymásról! - ezt-azt. És ennek a szeretetnek nincsen is hívebb előadója Bérczesnél. Ott van az a könyve minden sorában, magyarul. A tutifrankó.

Palatinus, 2007, 333 oldal, 3800 Ft