Az még csak hagyján, hogy az érdekes énekes (pályájának a) fenekére nézünk, de még ennél is többről van szó. Az úgy várt filmmű az amerikai kultúra természetéről nyilatkozik.
1959-ben járunk, végtelen vonat kanyarog valahol a gabonatáblák közt - érdekes lenne tudni, hogy 2008-ban milyenek egy Bob Dylanről szóló filmre jegyet váltók felkészültségi mutatói. Valójában az izgatna, hányan jönnek érintetlenül, épp csak hallották valamelyik nagy slágerét, vagy mondott valaki valamit nekik a híres énekesről. A kép egyébként Hal Ashby 1976-os filmjét idézi, a Dicsőségre ítélve Woody Guthrie önéletrajzi visszaemlékezései alapján készült, David Carradine játszotta benne a népénekest, gitározott és énekelt mozgó vonatok tetején és kocsmákban. Kicsike, fekete bőrű Bob Dylan szalad, mint nyúl a rozsban, s (amerikai filmek hosszú során) kimunkált mozdulattal fellöki cókmókját (a gitártokot, vigyázz, ne ülj rá) a marhavagonba, hopp, már ő is a platón van, a két öreg hobónak leesik az álla: hány éves vagy, te gyerek? Tizenegy, és Woody Guthrie-nak hívják. Ebben a tenorban megy aztán minden tovább, látszólag idegesítő idézgetéseken át szökdécselve, de ha jobban megnézzük, akad itt egy elég markáns, bár szordínósan eredeti állítás is, miszerint az vagy, ami látszik belőled, az vagy, akit beléd látnak. A nyomod számít, a többi smafu.
Aztán a végére is ide lyukadunk, az történt ugyanis Billyvel, a kölyökkel, hogy nem is olyan nagyon lőtte hátba őt Pat Garrett, vagy kiheverte, mindenesetre tisztes kort megérvén egy hatpályás autósztráda miatt lesz ismét földönfutó Bob Dylan, Richard Gere képében.
Közben esik mindenféle, csupa olyasmi, ami benne van a könyvtárnyi életrajzban, adott esetben - egy az egyben - Pennebaker (Don't Look Back; 1967) vagy Scorsese (No Direction Home: Bob Dylan) dokumentumfilmjében. Találkozunk európai idézetekkel is - Fellinitől Truffaut-ig, Hencidától Boncidáig -, s ezek egyike (Egy nehéz nap éjszakája; Richard Lester; 1964) okot ad némi aggodalomra: Todd Haynes valószínűleg komolyan gondolja, erre Lester sohasem lett volna képes. Mindazonáltal az ebben a BBC-s, beatleses, párizsos színben bobdilenkedő Cate Blanchett a legjobb választás (hatan adják a főhőst), úgy hasonlít Dylanre, hogy közben - érthető okból - magára kevésbé, a többiek is jók, de ő előnyből indul. Dylan emlékezetesen feminin Scorsese és Pennebaker filmje szerint is.
A színészek átlagos szituációkban nyilván érdektelen önazonossága azonban nem csupán a nemcserével válik döntő jelentőségűvé; hiszen Haynes ne tudná, hogy Richard Gere maga az "élő amerikai giccs", az nem létezik. Ilyesmiért nézőként se menjünk a szomszédba: a narrátor egy (másik?) Billy the Kid: Kris Kristofferson Sam Peckinpah 1973-as Pat Garrett és a Billy kölyök című filmjében adta a serdülő mészárost (játszik benne Dylan is, s ő csinálta a zenéjét is). Ráadásul Kris szintén zenész, countryénekes egy szál gitárral - ne mondják, hogy sok a jóból (ez kábé egyharmada az efféléknek).
Tehát ötvenkilencben - a faji megkülönböztetés egyik sokszor emlegetett időszakában - jön egy kis kitaszított, javítóból menekülő fekete gyerek, utánozza kedvencét, s valaki - egy karikaturisztikusan korabeli, karikaturisztikusan amerikai asszonyság - azt mondja neki, legyen inkább önálló, járja a maga útját. Reflektáljon kora problémáira. A szavak a fiú szívéig érnek, a betegágyánál ugyan még meglátogatja Guthrie-t, de tovább lép. Majd telnek-múlnak a további, immár minden másért nehéz évek, amikor az emberiség nem is jelentéktelen hányada azt hitte, hogy Jézus Krisztus egészen biztosan visszatér közénk (méghozzá hamarosan), és nagy valószínűséggel egy gitár is lesz nála. Hősünk a maga módján szólna, hogy jaj, dehogy ő az, ő csak egy dohányzó idegen, erre mindenki megsértődik - először. Először mindenen megsértődik a világ, mert az oly hirtelen. De aztán belátja. Belát mindent. Nem megbocsát, hanem bebocsát. Hacsak nem neki kell megbocsátani. És ezen nagy idők végérvényes elszálltával a kis fekete gyerek az amerikai mitológia főalakjai (Kölyök Billy és Richard Gere) mellé sorol be valami olimposzra vagy hova, a mozgó vonatra. Hiszen az amerikai kultúra ilyen nyitott, de még inkább befogadó, minden új, izgalmas impulzusra rendkívül érzékeny. Befogad és alakul, fejlődik általa, mindeközben persze valamennyire a maga képére is formálja azt, akit a keblére ölel - így jutnak együtt (Bob és Billy) a csillagokba. Hogy egyem meg a szívüket, már-már arra gyanakszik az ember, hogy a tévében az Üvöltés 3 - Az erszényes farkas is egy Ginsberg-adaptáció.
A valóságos, ám fikció szülte nevek alatt iparkodó hat Bob Dylan mélyen kulturális útját valóságos nevű Allen Ginsbergek és fikciós nevű történelmi személyek segítik vagy hátráltatják, Joan Baez például (Julianne Moore játssza) Alice Fabian néven adja elő ugyanazt, ugyanúgy, mint Scorsese filmjében - feltesszük, így lesz posztmodern, még inkább kerek az egész. Nos, meglehet, ám e hang, e tempó (a dobálózás a szabadság e kézenfekvő segéderőivel) óhatatlanul is új csapásokat nyit befogadói mezőkön is.
Erre is gondoltunk, amikor Richard Gere bensőséges viszonyát a giccshez úgy felhánytorgattuk. Úgy kerül ő ide, mint Neil Diamond a The Band búcsúkoncertjére (Bob Dylan kísérőzenekarának e fellépését ugyancsak Martin Scorsese vette filmre: Az utolsó valcer; 1978). Oh, persze ciki egy kicsit, de olyan helyes gyerek, és tud alkalmazkodni, ám legfőként szimbolizál egy világot, aminek - hiába is tagadnánk - magunk is szerves részei vagyunk. Eszerint pedig, bár hótisztán indult, amilyen csak egy tizenegy éves fekete gyerek lehet, de addig kavart, addig énekelt, míg egy túlkoros Billy kölyök lett belőle, aki megnyert nyugdíjaskorával elveszítette azt a szemernyi (bár ugyancsak kétes) hitelét is, amit Pat Garrett orvlövése szerzett neki. Billy gyerek pedig maga az amerikai történelem (ha megengedőbbek vagyunk, mitológia - így is, úgy is: hamis). Richard Gere meg az amerikai kultúra (jelentős része: a mainstream).
És így Todd Haynes filmje kész horror.
A Budapest Film bemutatója
