- ts -

Nagy Imre nevét az '56-os forradalom után harminc évig ki sem lehetett mondani. Nem szerepelt a nyilvánosságban. Száj elé tett mutatóujj követte a szót, ha róla beszéltek. Mégis tudta mindenki, hogy ki õ. Csak a testét sikerült elpusztítani, szellemén nem fogott semmi. Aztán a tiltás véget ért. A rendszerváltás óta - a naptár szerint - tizenöt év telt el, mondtak róla mindenfélét. Ám neve kapcsán máig is a várakozás ötlik fel elõször, annak a harminc esztendõnek a gonosz csendje.

Memoárt írni lehet, azért nehéz, mert az ember oly kevéssé ismeri önmagát, hogy az esetek többségében csak kalandjai öszszeseprésére telik, ám sokkal valószínûbb, hogy alkalmasint azért, mert visszaemlékezésekkel, ilyenformán nézõpontokkal már jócskán teli a sifonér. Szerencsétlen emlékezõnek tehát elsõül azzal kell számot vetnie, miként is tekintsen önmagára és övéire úgy, hogy életének hordalékából valami eredeti azért csak kerekedjék.

A hónap elején lett volna kilencvenéves, decemberben lesz huszonöt éve, hogy meghalt: mára legenda. Ha azt mondjuk, természetfilm, õsidõk óta az õ neve ugrik be elõször mindenkinek Magyarországon.

Négy év várakozás - jelöltség - után, vasárnap Los Angelesben végre New Jersey gengszterei is megkapták, ami jár nekik, a legjobb drámai sorozatot megillető tévés kitüntetést: az Emmy-díjat (amiből jutott pár mellékszereplőnek is). Mivel a Sopranók kalandjai pillanatnyilag futnak a tévében, és DVD-n is hozzáférhetők, ideje szólni róluk.

Jól nevelt dolog idõnként azt mondani, hogy a távol-keleti mozi mekkora nagy hatással volt a világ filmmûvészetére. Ennél is sikkesebb, ha az amerikai filmre gyakorolt hatásáról értekezünk, nem megfeledkezve a kölcsönösségrõl: hatás és ellenhatás, korbács és antikorbács, jin és jang. Így lehet ez, alighanem - minek belátásához csak a bolond szalad Ozuig, megállhatunk nyugodtan Tarantinónál, az nincs olyan messze.

Bocsássuk elõre, istenkísértõn merész vállalkozás volt a kis szõrös rohadék moziba citálása, hisz ezzel - vagy minden hasonlóval - kapcsolatos ellenkezésére bizton lehetett számítani: a nevezett, mint tudjuk, szerfelett lusta és öntörvényû állat. A filmkészítés ezzel szemben, m. t., nagy önfegyelmet, alázatot és fokozott koncentrációt igénylõ foglalatosság - az esetek nyilván perdöntõ hányadában. Az is bolond tehát, aki moziba viszi a macskát (ha már mindenképp muszáj, én az állatkertet ajánlanám: last minute, one way ticket, full pension).

Hétfõ este van, lapot kellene zárni: ki lesz Magyarország miniszterelnöke? A televízió üvölt, a szerkesztõség a teljes ideg-összeroppanás szélén, a kézilabdázó lányok most kaptak ki Ukrajnától - úgy, ahogy szoktak, négygólos vezetés, megnyertnek hitt meccs után. Mi lesz velü(n)k? Híradó, reklám, még egy üvöltés: Fazekas olimpiai csúccsal aranyérmes! Kit érdekel, ki lesz Magyarország kormányfõje? (A miniszterelnök-cserérõl szóló cikkünket lásd a 10-13. oldalon.) Itt nem babra megy a játék!

A Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskolájának mûhelyében évek óta készülõ munkák közül ezúttal két játékfilmet néztünk meg, melyek a Mûvészetek Völgye és a Sziget rendezvényein a széles közönség számára is elérhetõk lesznek.

Oh, egy svéd vígjáték kis rendõrök nagy napjairól - igazi unikum az ilyesmi, nem árt komolyan venni. Tessék mondani gyorsan egy svéd vígjátékot! Ki ne tudna: a Picasso kalandjai. Egy igazi mozilegenda, még most is viszonylag sûrûn adja az egyik kereskedelmi tévé - ki-ki eldöntheti, kiállta-e az idõ próbáját. (Készült: 1978.) Ki tud még egy svéd vígjátékot mondani?

Ricardo - Szeitaridisz, Campbell, Laursen, Cole - Poborsky, Maniche, Deco, Zagorakisz - Tomasson, Baros. Így áll fel az Eb válogatottja a Rekord sportújság szerint a negyeddöntõket követõen, három meccsel a vége elõtt.

Vannak vágyaink, amiket jó ébren tartani, de néha úgy vagyunk velük, hogy az se baj, ha nyugdíjas korunkban kerítünk rájuk sort. Hajóval Bécsbe, mint Kossuth - tervnek sem utolsó, de a valóságban igazán elragadó kaland.

Minden második westernfilm errõl szól: jön a gonosz bányatársaság, és el akarja - tûzzel-vassal, mézesmadzaggal - kergetni földjükrõl a szegény farmereket (indiánokat).