Aha, kihaltak a nagyvadak, ez a dzsungel törvénye: új ordasok parancsolnak. Aki Kaurismäki és Lars von Trier a majsztrók, és ma már Almodóvar is egy névnek számít. Higgyenek nekem, ebből igazán csak a kihalás stimmel. Konkrétan az az elsősorban hozzáállásbéli ismérvek alapján meghatározható valami, amit egykor "filmművészetnek" neveztünk (megengedem, slendriánul). Hogy a kifejezés maga túlélt, azon nincs mit csodálkozni, efféle szépségflastromokkal (ti. létezik filmművészet) könnyebb az élet, s nem kell bezárni az artmozikat sem. Fellini kétségkívül nem élhetett örökké (dehogyisnem). Mert ha a világ úgy marad, ahogy hagytuk, Kaurismäki és Von Trier ma is az izmos másodvonal, néhány kiemelkedő munkával és egy csomó álfilmmel. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy más zenés műfajoknál ez hogy van. Biztos sokan siratják Mozartot, mások meg a kőbaltát, de az egyéni vagy csoportos "úgymaradtság" elítélése nem cáfolhatja a fogalmi rendszer megújulásának szükségességét. Ha ebből csak annyi számítana, hogy a mának Lars von Trier jutott, legyinthetnénk. Ám viszonylag ritkán esik, hogy láthatatlan emberek fújják a passzátszelet. Így avval sem árt számolni, ami eztán kinéz.
Nevezett mesternek van egy projektuma, miszerint három elsőfilmes rendező csináljon egy-egy filmet ugyanazon figurákkal Skóciában, felteszem, mert az egy szép hely - leszámítva Glasgow-t, ha hihetünk a Red Roadnak. Nos, e reménybéli trilógia első darabja Andrea Arnold munkája (a művésznő eddig egy rövidfilmes Oscar-díjjal vétette észre magát: Darázs; 2005). Hogy az "azonos figura" mit jelent: színészt, filmbéli nevet, foglalkozást, sorsot - a második nekifutás után tán biztosabbak lehetünk.
Most mindenesetre arról van szó, hogy a nő (valahol félúton harminc és negyven között) ücsörög a mondott város egyik szörnyű lakótelepének szélén, a térfigyelő rendszer monitorai előtt, és vigyáz a prolikra. Ha valakit megbicskáznak vagy csak sír az utcán egyedül, azonnal vagy decens spéttel odairányítja a rendőrjárőrt. Fád arccal letudott kulimunkának tűnik elsőre, ám az első beteg kutya színreléptekor kiderül: az unalmas egyenruha és a kéthetente másodpercekre esedékes unalmas szex mögött érző szív kalapál. Majd amikor - ugyancsak egy korai magömlésnek hála - feltűnik a képen (képernyőn) az a férfi, ez a kalapálás felgyorsul. Nem a film.
Következik egy lassú Nagyítás, szociothriller, ha van ilyen (mi volt például a Szürkület?). A nő követi a szlömben a férfit, s ahogy egyre közelebb férkőzik hozzá, úgy gyarapodnak ismereteink arra nézvést, hogy milyen a glasgow-i "szarazélet". Ühüm, épp olyan.
Mérsékelten kellemes befogadói szituáció: bámulni "titok" és "nem titok" lassúzását. A titok nyilvánvaló: mi köze a csajnak a pasihoz? A nem titok (miszerint cudar a világ a skót Békáson) pedig helyzetgyakorlat, épp elsőfilmesnek való; no, hogyan is állunk hangulatfestő erővel. Jól, mint még sokan mások. A titkot kibeszélni nem lehet - volt egyszer egy film, amiben a csaj pasi volt, s csak elég sokára derült ki. Az ilyennel nincs mit kezdeni. Akkor sem, ha esete válogatja: itt másról van szó - nagy dolog.
Innentől tehát úgy is társaloghatnánk, mintha én sem láttam volna a filmet, nem tudnám a poént, s ismeretlen lenne előttem a poén feloldásának mikéntje is. Magyarán: fel tudom-e mondani az idevágó általánosságokat, láttam-e elég Hitchcock-filmet, rendszeresen járok-e a nyolcvanas évek közepétől magyar filmekre, követtem-e már valakit zsebre tett kézzel, keresztül a lakótelepen, kukucskáltam-e kulcslyukon? Ez meg kit érdekel? A másik lehetőség sem túl vonzó, hogy higgyenek nekem becsszóra.
Nincs más, mint a lovak közé dobni a gyeplőt, végtére Andrea Arnold is a lehetetlenre vállalkozik: megpróbálja lerajzolni a külsejét egy belső folyamatnak. Attól, hogy a köz- vagy akárcsak rétegfogyasztásra szánt mozgókép elég régóta próbálkozik effélével (a viszonylag csekély számú lehetőség birtokában, ugye), a léc még az egekben - s ehhez az erudíció, meglehet, elengedhetetlen, de semmiképpen sem elégséges. Pont most ráadásul arról van szó, hogy a csillagok és az érzetek, tapasztalások milyen együttállása szükséges ahhoz, hogy végre elengedjünk valakit (élőt, holtat) vagy valamit (tárgyat, szellemet). Ezt gyerek-kutya alapon lehetetlen véghezvinni, és a Red Roadból sem a fóka hiányzik, hanem gyerekből és kutyából van a kelleténél több (mindkettőből épp eggyel). Elengedni valakit/vmit: megtanulhatatlan, bár praxisra halmozottan hátrányos helyzetekben bizonyára szert lehet tenni. Mindez vagy érvényes filmkészítésre is, vagy nem. Rávághatnánk ugyanis, hogy dehogy. Hogy is tanulhatna ki valaki "érzékeny művésznek"? Az intézményi cserebogár az milyen csudabogár? A Fellini terem, és az a trükkje, hogy nem minden bokorban. De hogyan lesz a Kaurismäki? Hogyan a Lars von Trier? Tartok tőle, s az elmúlt húsz esztendő mozis tapasztalatai is könnyedén értelmezhetők annak igazolásaként, hogy kialakul, kifejlődik. Így Andrea Arnold számára is csak a csillagos ég szabhat határt (e logika pedig kérlelhetetlenül bizonyossá teszi, hogy a reménybeli trilógia további két szerzőjének is hason nagyságrendű távlatokkal kell szembenéznie). Még ugyan nem ellenőrzött, de megkockáztatom: jól is van ez így, hiszen annyi szép dolog van még az életben.
Ami viszont mindebből jelen hétköznapjainkra fordítható: a Red Road egy markáns miliőben játszódó, szépen, lassan, jól bevált régi és újabb eszközökkel, jó arcú, érzéki mozgású színészekkel elmesélt nagy igényű, ám különösen mesterkélt, kiagyalt, történetvezetési kihívásokkal küszködő, egyenetlen történet. De hol van az megírva, hogy mindennek stimmelnie kell? Oh, pont azon tankönyvekben, amikből az alkotó felkészült. Tehát, ha már ennyivel is szembemegy velük, aligha teljesen reménytelen eset.
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
