Szentpéteri Márton

Az újmódi rekonstrukciós láz nem kerülte el Lágymányost sem. Most a Kovách István Skála áruháza (1975) és a Szendrői Jenőtől és Lévai Andortól tervezett rendelőintézet (1949) tőszomszédságában 1977-ben felépült betonzikkuratra, Halmos György a maga idején igen progresszív Fehérvári úti piacára került sor.

Rövidesen átadják a 2001-ben részben elkészült s mindjárt óriási vitákat kavart Kálvin Center második felét is. Az épületek kisebb hányadát a "magyar Zaha Hadidnak" becézett Z. Halmágyi Judit, a nagyobbat - különösen, ami a második ütemet illeti - a honi high-tech nagy öregje, Virág Csaba tervezte.

A"terjedelmi korlátokra" történő hivatkozás a modern írástudók misztikus szókincsének talán egyik legjellemzőbb példája. A fordulat hol a frusztrált - leginkább anyagi okokból következő - siránkozás, hol a megfontolt apológia, hol pedig - ne is próbálja titkolni senki sem! - a puszta kifogás, vagyis legtöbbször egy remek alibi retorikáját fémjelzi. Egy mai lexikon, legyen akár kicsi, akár nagy, mindenképp a teljesség valaminő illúziójával szolgál, még akkor is, ha a kora újkor olyan pánszofistái óta, mint Alsted, Bisterfeld, Comenius vagy épp az őket csodáló Leibniz, a fősodor gondolkodói már nemigen hisznek abban, hogy a világ valóban befoglalható volna egyetlenegy enciklopédikus igényű könyvbe. A reneszánsz, illetve kora újkori enciklopédiák totalitásígérete, a makro-, mikrokozmosz megfelelések sajátos formái, a világtükörszerep mintha mégis - minden szekularizáció és modernizáció ellenére - továbbra is makacsul összefonódnának a kézikönyvek világával.

A jó terek rendre városrészek metszéspontjában, más-más arculatú negyedek között fekszenek, sokszínű világokat kötnek össze, s ekképp felfokozott életükkel városuk esszenciáját is jelenthetik. A jó tér mindig mozgásban van, forgalmas, ám egyúttal mindig akad olyan nyugodt pontja is, ahol a flanőrtermészet elbámészkodhat a város forgatagában.

A legtöbben a Vörös Csillag filmszínház nézőiként ismertük a Royalt, nem is volt sohasem egészen világos, mi végre is az a sok poros, pókhálós pompa, amely a pénztártól a vetítőteremig fogadott bennünket a mozi amúgy meglehetősen valószerűtlen, lépcsős labirintusaiban. 1997-ben aztán a Vörös Csillag utódja, az Apolló is bezárt.

A biennále témája tulajdonképp teljesen kézenfekvő. Nem kell építésznek vagy várostervezőnek lenni ahhoz, hogy tudjuk, milyen rendkívüli mértékben kell számolniuk a jövőben a kortárs városfejlesztési programoknak a mobilitás döbbenetes intenzitású növekedésével szerte a világban.

ASkardelli György és Potyondy Péter tervezte épület reprezentatív sportberuházás; egy olyan új építészeti együttes, amely - méreténél fogva esztétikai értékétől függetlenül is - érdemben határozza majd meg a főváros hazai és külhoni imázsát, akárcsak Finta József Duna-parti szállodái például, vagy a Vár, az Országház, az új Nemzeti, Rajk László Lehel téri piaca, a SOTE-toronyház vagy épp a Hősök tere. A szimbolikus beruházásoknál idehaza kifejezetten obligát politikai cirkusz okai is nyilván a BSA e kitüntetett szerepében keresendőek. Ha nem is a környéket elsőként sportnegyeddé varázsoló diktatúra módján, de természetesen a mai kormányoknak sem mindegy, ki építi fel az ezredforduló leglátványosabb épületeit. A kívülálló számára meglehetősen elkeserítő

Az építészeti sajtót böngésző olvasó tavaly tavasszal csupa jót tudhatott meg a Rottenbiller utcai Magházról, hiszen az építész-közvélemény és a kritika egyöntetűen elismerő véleménnyel nyilatkozott Dévényi Tamás remek épületéről, amely a mennyiségi értelemben ugyan pezsgő, ám minőségileg tulajdonképpen továbbra is pangó lakóingatlan-piac legtöbb beruházásával szemben előremutató, értékorientált tervezésről és ingatlanfejlesztői koncepcióról árulkodott. Építészetkritikusok joggal állíthatták párhuzamba a Magházat az ingatlanfejlesztés másik húzóágazata, a büróépítészet olyan első osztályú példáival, mint az Alkotás Pont, a Science Park, avagy épp a Dorottya Udvar. Alig telt el azonban néhány hónap,

Finta József nevét sokan ismerik a laikusok körében is, híre, hírhedtsége idehaza csak Makovecz Imrééhez fogható. Ez a helyzet az építészeti zsurnálkritika utóbbi évekbeli fellendülése ellenére sem változott, más, karakteres kortárs építészek - hogy csak néhányat említsek nagy hirtelenjében: Virág Csaba, Turányi Gábor, Cságoly Ferenc, Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Reimholz Péter, Tomay Tamás, Janáky István, Vadász György, Zoboki Gábor, Ferencz István, Bán Ferenc, Mátrai Péter, Mónus János, Kapy Jenő - ismertsége még mindig eltörpül e két titáné mellett. Két "sztárépítészünk" van tehát, s ez még akkor is tény, ha Finta érthető okokból elutasítja e megítélést, az amerikanizmusoktól élből ódzkodó Makovecz pedig nyilván egyenesen sértésnek is venné az efféle, "trendi" nyelvi fordulatot. Finta egyébként legalább annyira megosztja a közvéleményt, mint Makovecz, s legalább annyi előítélet, félreértés tapad a nagy funkcionalistához, mint társához, a szerves építészet kulcsfigurájához. Kettejüket összehasonlítani persze botorság, hiszen szakmai és közéleti szempontból Finta és Makovecz ég és föld. Makovecz modernellenes, míg Finta örök modern. Makovecz kulisszaépítész, és hol bravúros, hol mákonyos módon, de mindenképp nagy stiliszta, Finta ellenben mindig is

Alig néhány éve dózerolták le a Magyar Optikai Művek szocreál stílű gyárépületeit, hogy utóbb majd helyükön húzzák fel bevásárlóközpontjával és lakóépületeivel az esztétikai értelemben mindenképp kétes értékű MOM Parkot, amelynek stílustalan otrombaságán csak az Alkotás Pont Irodaház üvegtömbjei enyhítettek valamit mostanában. Az ipari épületek sorsa a "posztindusztriális korban" persze másképp is alakulhat. Erre a hetvenes évek Nyugat-Európájában nemcsak a hagyományaikat tisztelő, a fenntarthatóság elvét követő építészek, de még a kultikus Pink Floyd zenekar is felhívta a figyelmet Animals című lemeze borítófotóival és az album promóciójával. A nyilvánvaló környezetvédelmi mondanivaló mellett a londoni Battersea-erőmű kéményei között lebegő jelképes léggömbdisznó a pusztulásra ítélt, igényes tervezésű ipari objektumok kívánatos megmentését is sugallta. Az Egyesült Királyságban az elmúlt évtizedekben sorra meg is születtek a remek példák a volt ipari épületek értő újrahasznosítására, melynek mára már klasszikusnak mondható három alapesete a loftlakás, a kulturális célú átépítés és az irodaház-funkció megteremtése. Az angol példák közül nemzetközi hírű a Tate Modern, mely az eredeti épület karakterét messzemenően tiszteletben tartva lett egyszerre modern művészeti tárlatokat befogadó múzeumépület és az angol ipari építészet emlékműve is. Kevésbé ismert példa az Európai Unió egyik leginkább multikulturális régiójában több négyzetkilométeres terepen elterülő Alte Völklinger Hütte. A Saarbrückentől délre fekvő hatalmas ipari monstrum, a német acélipar egykori fellegvára ma a világörökség részeként kultúrközponttá alakul át hangversenytermekkel, kávézókkal és kiállítótermekkel. A hatalmas ipari szoborcsoportként sorakozó öntödeépületek éjjel land-art műalkotásként izzanak narancsos, lila neonvilágításban. Biztató hazai példát is egyre többet lehet említeni. Ilyenek például a Hajógyári sziget irodaépületei, Újpesten a MEO, a Trafó a Ferencvárosban, a Harbor Park a Nagytétényi úton, Kelenföldön a Fonó vagy éppen - ugyanitt - a Dorottya Udvar.

Az elmúlt években a hazai építészetkritika jelentősen fellendült, és nem csupán mennyiségi értelemben. Egy új és üdvözlendő változás nyomán az építészet ma egyre gyakrabban tárgya a zsurnálkritikának. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy az ezredfordulón csak a millenniumi idők beruházási lázához hasonlítható építkezési dömping indult meg: sorra épülnek a városképet alapjaiban meghatározó középületek tucatjai. Nem is beszélve a Bauhaust designtörténeti jelentőségével szemben "ingatlanforgalmazási kategóriává" (Bojár Iván András) silányító, igencsak kérdéses esztétikai értékű lakóparkok járványszerű szaporodásáról. Mindezek mellett nyilván nem lehet szó nélkül elmenni.

Az efféle, építészeti tárgyú tárlat ma több okból is időszerű. Egyrészt a szervezők önreflexiójára gondolhatunk. Olyan szembesülésre, amely egyáltalán nem idegen a tudatosan új kritikai modort célzó csoportosulásoktól, márpedig az Octogon Építészetkritikai Műhely mindenképpen ilyen. A szakmai közvéleményt az elmúlt években jócskán felbolygató csoport nyíltan vallja, hogy az építészetkritika nem lehet csupán az építészek belügye. Már csak azért sem, mert a hazai designertábor ma nemigen büszkélkedhet jó tollú szerzők tucatjaival. Igaz, a jó sváda önmagában messze nem elég a tartalmas designkritikához! Ugyanakkor cseppet sem valószínű, hogy a műkritikusnak magának is tudnia kell regényt írni, szimfóniát komponálni vagy netán épp házat tervezni ahhoz, hogy igazán értő bírálatot nyújtson. Tárlatunk kiállítói sem építészek, képeik mégis mindenképp megfontolandó kortárs kritikának minősülhetnek.