"Lexikonunk névsora természetesen már terjedelmi korlátok miatt sem lehet teljes" - olvashatjuk a Magyar művészeti kislexikon főszerkesztője előszavában (5. o.). Körber Ágnes nem is tehetett volna másképpen egy "kezdetektől napjainkig" alcímű, ekképp tehát valóban igen sokat ígérő kislexikon előszavának megírásakor, hiszen számára már a kezdetektől fogva nyilvánvalóan világos volt, hogy e kiadványuk kapacitása nem mérhető a szintén náluk publikált Kortárs magyar művészeti lexikonéhoz, avagy az 1964 és 1968 között megjelent négykötetes Művészeti lexikonéhoz.
Rendben van, e kislexikonban tehát nincs benne minden, csak a lényeg - nyugtázhatná a recenzens a legtermészetesebb módon a mindenkori olvasókkal egyetemben. "A lexikonkiadásra szakosodott Enciklopédia Kiadó a teljes magyar művészetet átfogó kislexikon kiadására vállalkozott. Festészet, szobrászat, építészet, ipar- és fotóművészet egy kötetben, 226 színes képpel" - hirdeti a kiadvány fülszövege, mondhatnánk: a lényegről. Akkor tehát itt valami mégsem stimmel! A "teljes magyar művészetből" mintha bizony kiszorult volna a zene, a tánc, a színház vagy épp a "hetedik" művészetnek titulált filmművészet, hogy a szóművészetekről (egyszerűbben szólva az irodalomról) most szó ne is essék! Persze ez is rendben van végül is, hiszen ezeknek a művészeti ágaknak - jó esetben - megvan a maguk lexikona, művészeti lexikonok esetében pedig józan ésszel inkább valamilyen képző- vagy alkalmazott művészeti hangolású kézikönyvre gondolunk általában.
Iparművészet
Alább, terjedelmi okokból kifolyólag (sic!), elsősorban az utóbbi - a hazai értelmiségi establishmentben mind a mai napig igen kevéssé reprezentált! - iparművészet szócikkeit veszem górcső alá. Elöljáróban mindjárt leszögezném, hogy az iparművészet fogalma mindenképp magában foglalja a designt, így például az ipari formatervezést vagy a terméktervezést is természetesen, mégpedig abban az értelemben, ahogyan a téma legpatinásabb felsőoktatási intézményének neve és oktatási stratégiája is régóta sugallja (lásd Magyar Iparművészeti Főiskola, majd Egyetem). E tekintetben egyébként az iparművészet fogalma többé-kevésbé azonos az alkalmazott művészetével (lásd a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetét a maga ipari formatervezői és belsőépítészeti tanszékeivel). A Magyar művészeti kislexikon szempontunkból egészen megdöbbentő! Akármennyit lapozgatjuk ugyanis a könyvet, a designnal kapcsolatos szócikkeknek nyomát is alig találhatni benne, miközben az építészet vagy a konzervatívabb módon felfogott, "kraftos" iparművészet - teljes joggal egyébként - rendre meglehetősen komoly hangsúllyal említődik. Ha az építészek ma művészeknek számítanak a szerkesztők szerint, akkor, kérdezem én, a designerek miért is nem? Ha a lexikonban, teljesen érthetően, van Finta Józsefről szócikk, akkor miért nincs az Ikarus legendás formatervező művészéről, Finta Lászlóról? Ha lexikonunkban teljesen természetes módon megtaláljuk például Bachman Gábort, Rajk Lászlót, Bán Ferencet, Makovecz Imrét vagy épp Csete Györgyöt, akkor hol marad, mondjuk, a 4-6-os villamos nemzetközi rangú tervezője, Stephan Lengyel; a sárga kisföldalatti tervezője, Szentpéteri Tibor például, vagy épp a Kossuth-díjas Csernyi József? Ha joggal szerepel Breuer Marcell, Molnár Farkas vagy Szrogh György, akkor hol marad Bozzay Dezső, a magyar ipari formatervezés atyja? Ha a magyar képző- és iparművészeti folyóiratok között ott szerepel például az Új Művészet, a Magyar Iparművészet, a Balkon, a Praesens, az Atrium vagy az Octogon, akkor miért nem az egykori, Pohárnok Mihály gründolta Ipari Forma? Ha - teljes joggal! - építészek, textilesek, szobrászok, grafikusok, fotósok nevei sorakoznak a lexikonban, akkor
hol maradnak
belőle a formatervező művészek? Éppen manapság, amikor a design és a hagyományosabb értelemben vett képzőművészetek közötti határok soha nem tapasztalt módon látszanak elmosódni, gondoljunk csak az olyan sztárdesignerekre, mint Philippe Starck vagy újabban Karim Rashid! De ha az - egyébként számos szócikkben megidézett - Bauhaus komplex design- és művészetfilozófiáját idézzük fel egy pillanatra, akkor sem érthető az Enciklopédia Kiadó szelekciós eljárása. Vajon Breuer Marcell, Mies van der Rohe, avagy a nem bauhausos, egyszemélyes intézmény, Le Corbuisier, amikor legendás bútoraikat tervezték, nem voltak-e egyúttal a szériagyártás kérdéseit boncolgató, klasszikus értelemben vett ipari formatervezők, amellett, hogy egyébként kitűnő építészek is? Anélkül, hogy tovább sorolnám a hazai designerek hiánylistáját, zárásképpen megfogalmaznék egy határozott állítást: az Enciklopédia Kiadó művészeti kislexikona egy ma már bizonnyal elavultnak tekinthető művészetfogalom segítségével olyan kánont ajánl, amely már az ötvenes-hatvanas években is vitatható lett volna mind nemzetközi, mind pedig hazai viszonylatban! Kár ezért a nyilvánvalóan nem csak terjedelmi korlátok miatt esett tévedésért, hiszen a kislexikon máskülönben hasznos és tetszetős kiadvány lenne.
Szentpéteri Márton
Enciklopédia Kiadó, 2002, 423 oldal, 9900 Ft
