A jó terek rendre városrészek metszéspontjában, más-más arculatú negyedek között fekszenek, sokszínű világokat kötnek össze, s ekképp felfokozott életükkel városuk esszenciáját is jelenthetik. A jó tér mindig mozgásban van, forgalmas, ám egyúttal mindig akad olyan nyugodt pontja is, ahol a flanőrtermészet elbámészkodhat a város forgatagában.Ajó tér tehát nem csupán tranzitállomás, amely a lehető legjobb forgalomáteresztő képességgel bír, de sokkal inkább valódi köztér, amit mindenki magáénak tudhat valamelyest; randevúknak, baráti találkozásoknak adhat otthont, tájékozódási pont lehet; olyan hely, ahol bárki megpihenhet. A Móricz Zsigmond körtér minden - az utóbbi évtizedekben rárakódott - szedett-vedettsége ellenére tulajdonképpen mindig megfelelt a fenti elvárásoknak, igaz, rajongói régóta tudták már, hogy felújításra szorul; a néhai Sanghai kávéház és a Preisich-Vadász-Révész-féle Simplon mozi (a későbbi Bartók) immáron legendássá vált fénykorát visszaidézendő. Jó ideje az sem kérdéses, hogy a Shall József tervezte, körgyűrűt formázó forgalmi épület is kiérdemelte azt az építészettörténeti rangjához méltó rekonstrukciót, melyet a közeljövőben a Turányi Gábor tervei nyomán meginduló munkálatok biztosítanak majd remélhetőleg.
A fővárosi térfelújítások recens dömpingje azonban sajnálatos módon korántsem mutat ilyen problémamentes képet; sőt a körtéri építkezés eddigi eredményei is azt sejtetik inkább, hogy egyáltalán nem alakul majd minden a legbiztatóbb módon. Az újjávarázsolt terek
legtöbbje túldefiniált,
terveik olyan látványos és radikális transzformációkat eredményeznek, amelyek a különféle helyeken megszokott térhasználat egyedi hagyományainak szinte teljes mértékű semmibevételére vallanak a tervezők részéről. Ebből a szempontból az új térrekonstrukciók a klasszikus modern urbanisztika egy igen gyakori hibáját ismétlik meg; nem a részletek megfigyelésével építenek új egészet, hanem egy előre koncipiált új egész hivatott az - egyelőre még meglehetősen élettelennek tűnő - új részletek megteremtésére. Ráadásul, hogy csak a 4-es metró felszíni rendezésénél maradjunk, mind a Gellért tér, mind a Móricz, mind pedig a Kosztolányi Dezső tér jóval inkább gyorsforgalmú utak csomópontjaként értelmeződik újra, semmint a gyalogosok nézőpontját érvényesítő, valódi piazzaként!
Mindaddig, amíg az új metróvonal és a tömegközlekedés további fejlesztése, illetve az ésszerű forgalomtervezés és a remélhetőleg a jövőben gyökeresen megváltozó gépjármű-használati szokások nem eredményeznek valaminő forgalomcsökkenést a Bartók Béla út vonalán, az újjávarázsoltnak vélt közterek nemigen tudják majd betölteni remélt szerepüket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy-egy jó ötlettel ne lehetne tovább javítani a helyzeten. Ezt mutathatja az a tény is, hogy Turányi befogadni látszik a két fiatal ipari formatervező, Szöllőssy Barbara és Pyka Zsolt nemzetközi elismertségnek örvendő kavicsprojektjét. Egy jelentős francia gázipari cég Les Jeunes Flammes nevű, igen rangos designpályázatán Szöllőssyék terveit pár éve második díjjal jutalmazta, sőt a tervezőknek később felajánlotta támogatását a kavicsok kivitelezésében is; csak a működtetési költségek fedezését bízta hazai terepre, no és persze a szokásos engedélyek beszerzését. A két fiatal designer rögvest önmenedzselésbe kezdett,
s mint a mesében,
közel egy év leforgása alatt rendre támogatókra talált szinte mindenütt; ez nyilván a tervek s tervezőik szellemességének is köszönhető. A francia cég szponzoráló fellépése persze nem minden érdektől mentes a földgázpiac liberalizációjának kapujában álló Magyarországon (legutóbb lásd: Mol-koktél, Magyar Narancs, 2003. július 3.), ugyanakkor nagy valószínűséggel naivan romantikus antikapitalizmusra vallana, ha a mecenatúra effajta - a tisztességes verseny eszméjéhez köthető - minőségi formájában bármi kivetnivalót keresnénk.
Szöllőssyék ötlete tulajdonképpen végtelenül egyszerű. Olyan, a fővárosi szabályozások kategóriái szerint egyébként sem utcabútorként, sem köztéri szoborként nem értelmezhető, kavics, illetve olykor menhir formájú
fűthető térelemek
felállításáról van szó, amelyek eredetileg a műszaki egyetem Gellért térhez közel eső környékén, immár azonban a Móricz Turányi tervezte új gyalogosövezetében, csoportszervező origóként, kézenfekvő találkozó- és várakozópontként működhetnek majd a jövőben. Így - a felújított forgalmi épülettel, a Gregersen Hugótól, Ginczler Hermanntól, Wühr Gézától, Belloni Nándortól és Györgyi Dénestől tervezett íves házsor előtt futó, csökkentett forgalmú útszakasszal és a Szöllőssyék tervezte kavicsokkal - a körtérnek legalább egy szelete jó esélyekkel válhat majd a köz által valóban szívesen látogatott területté.
Az egyetlen megoldatlan kérdés, úgy tűnik, továbbra is a kavicsok üzemeltetése. A közterek tervezése iránt igen fogékony fiatal formatervezőknek természetesen erre is akad jó javaslatuk. Megítélésük szerint a közadakozás egy sajátos formájával még inkább erősíthetik a térrel kapcsolatos, leendő közösségi kötődéseket. A kavicsokat Szöllőssyék szerint bárki bármilyen összeggel örökbe fogadhatná egy évre - a lényeg, hogy a nem különösebben ijesztő, évi egymilliós summa összejöjjön! A büszke adakozók nevét pedig, cseppet sem mellékesen, egy szerény réztáblán tüntetnék föl a kavicsok közelében. Az adakozást minden évben hazai és akár külhoni hírességek fotókampánya előzné meg, illetve egy utcabálszerű ünnepség, ahol a remélhetőleg egyre nagyobb számban összegyűlő "tulajdonosok" együtt ünnepelhetik a tér - ily módon már nem is olyan jelképes - birtokbavételét.
Szentpéteri Márton
