A kiállítás másik aktualitása épp e kritikai jelleggel függ össze. Az építészeti fogyasztásban újabban meghonosodott képorientált tervezés lappangó bírálatára gondolok itt. Míg az igényes designfolyóiratok, turisztikai magazinok oldalán már-már steril tisztaságban, kontextusukból kiragadott sztárként tetszelegnek az épületek, addig velük kapcsolatos hétköznapi tapasztalatunk érdemben eltérő. Sajnálatos módon ez a hétköznapi aspektus szinte minden szakmai fórumból hiányzik. Rivaldafénybe állított épületeinkről átadásuk után már nem nagyon számolunk be, használatba vételük következményeivel többé nem foglalkozunk. Úgy állunk hát a honi építészet bemutatásával, mint az egyszeri turista fiók mélyén fakuló fényképeivel: jöttem, láttam, lefényképeztem - végül elfelejtettem! A tárlat alkotásai viszont természetüknél fogva nem a naprakészség követelményétől hajtott gyakorlatot tükrözik. Épp ellenkezőleg, meditatív erejükkel képesek rámutatni az épített környezet eredeti értelemben vett hétköznapiságára is.
Lakótelepi csendéletek
A kiállítás főkurátora, Bojár Iván András szerint az 1989 és 2002 között született képek az új festőiség markáns vonulatának képviselői, melynek ikonográfiája többek között "a modern építészet formai és érzelmi tartalmait boncolgatja" - hangsúlyosan. Ez volna hát a harmadik ok, ami a tárlatot érdekessé teszi. Persze, az egyszeri látogató talán másképp látja mindezt. Amiként a művészet fogalma maga is absztrakció, úgy az építészeti tárgyú képzőművészet is teoretikus találmány, avagy rendezői válogatás eredménye, még akkor is, ha valaminő új tárgyiasság részeként említődik. Igaz, akadnak festők, mint Szűts Miklós például, akiknek művészete egyértelműen építészeti tárgyú mostanság, ám a lakótelepi csendéletek - noha kétségtelen, hogy főszereplőjük a kulissza - a modern építészet kérdéseinek csak egy részét érintik. Mellékesen a lakótelep Szűts képein is csupán kiindulópont ahhoz, hogy ezredfordulós létezésünk vélt magányosságát fesse meg vásznain.
Apropó szomorúság. A most egymás mellé került képek sorozata mintha azt sugallná, a magyar képzőművészek meglehetősen borongós járókelői a világnak, legyen szó hazai lakótelepekről, avagy külhoni városok utcáiról. A képek szinte mindegyikéről hiányzik a szemlélődő lelkesedése, tőlük idegen a városi nyüzsgés keltette életöröm! A mélabús flanőr ezúttal nem vidám városi forgatagok visszahúzódó szemlélője. Kihalt, egyszersmind baljós tér veszi körül - a várost például csak a folyón túlról látja Vojnich Erzsébet Folyópart (Erőd várossal) című képén - vagy a téli lakótelepek iszamos világa (Szűcs Attila: Lakótelep karácsonyfával). A házak, városok lassan távolodnak tőle, míg már csak madártávlatból látja őket alant (Baranyai Levente: Forgalom [Jeruzsálem], ISKI Kocsis Tibor: Kert három beteg fával). A Házak között című kiállítás látogatója furcsa tárgyiassággal szembesül tehát, a vásznakon alig találkozni emberekkel, a házak között is legtöbbször csupán házak állanak. Ha mégsem, az ember akkor vagy mellékszereplő társas magányban, mint Hajdú Kinga Mars Mező című képén. Vagy unott, beletörődött főszereplő, mint Szépfalvi Ágnes Horror vacui című alkotásán. Vagy zárójelbe tett, átlátszó lény, mint Fehér László Nyaralókján. Nemkülönben elidegenítő Révész László László "Französische Strassé"-jének háttal álló antihőse, és persze Kósa János Center for Contemporary Art című képének posztmodern ízű Arcadiájában is csak idézetszerű figurák láthatóak a high-tech vonalrajz előterében. Hasonmód kietlen világot tár fel Gábor Imre digitális nyomata, mely az embert hirdetések jeleinek puszta jelöltjévé minősíti. A szomorú képletnek paradox módon talán csak Nemes Csaba Bevásárlóközpont című szénrajza mond ellent, békebeli, századfordulós hangulatával. No és persze a tárlat legkorábbi alkotása, efZámbó István Felhőkarcolók dinnyeszelettel című olajfestménye, melyen antropomorf házak ölelik egymást.
Szentpéteri Márton
Deák Erika Galéria, Bp., Jókai tér 1., november 16-ig
