a funkció és a konstrukció mestere
volt inkább - erre még "tavernás-kempinskis", díszítőkedvű posztmodern ízű korszaka sem cáfolt rá. Makovecz erősen ideologikus mind építészetében, mind gondolkodásában, Finta ellenben mindig is sokkalta megfontoltabb és meggyőzőbb volt, mert világos, kikristályosodott eszmék vezérlik, mint a logikus gondolkodókat általában. Míg Makovecz nagy természetű, Finta udvarias diplomata, nem az indulatok embere. Egy kevésbé közismert különbség is megjegyzésre érdemes még: Finta széles értelemben vett nemzetközi ismertsége jóval szerényebb, mint Makoveczé; ez az utóbbi építészetének egzotikuma, kuriózumjellege mellett nyilván annak is betudható, hogy Finta eddig nem jutott ki a Velencei Biennáléra, és persze világkiállítási pavilont sem épített Sevillában... Kettejük szembeállítását Finta egyébiránt messzemenően elutasítja, sőt 1996-os Confessiójában Makoveczet barátjának nevezte: az, "hogy elsősorban laikus körökben valamiféle címerállata lettem a modernista-internacionalista-európai építészeti gondolatoknak éppen a nemzeti-organikus irányzatokkal szemben, cseppet sem tölt el örömmel". Az efféle nézeteket vallók "felfogásbéli különbözőségeinket személyessé akarják tenni". Finta a Narancs Makovecz Imre értékelésére vonatkozó kérdésére is kitérő, diplomatikus választ adott, mondván, "Imre építészete olyannyira más", hogy nem "érti", megítélni nem tudja, s különben sem szeret olyasmiről nyilatkozni, aminek a gyökereit sem ismeri. Míg a korábban jóval népszerűbb Makovecz építészetét az elfogulatlanabb kritika az utóbbi időben egyre inkább dekadens, késő posztmodern monomániának látja (így jelesül a piliscsabai Stephaneum idézetekbe süllyedő, még a katolikus egyház által is nemkívánatos, gnoszticizmusra hajazó, pogány [!] alkotásnak minősített együttesére gondolok), addig az építészeti posztmodern leáldoztával a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején keményen támadott Finta ismét egyre elfogadottabbá vált kritikusi körökben mint nemzetközi értelemben is minőségi high-tech alkotó. Fintát mindettől függetlenül ma is vegyes érzelemmel kezeli a köznép, úgy is mondhatnánk, a Duna-korzó "újraszállodásítását" máig nem bocsátották meg neki a pestiek. Finta egyébként munkáinak rossz megítélését főként az elmúlt évtizedekben megdöbbentő méreteket öltő vizuális műveletlenséggel, a hazai építészeti kritika felszínességével, az építészet önreklámozásának hiányával magyarázza, illetve ebből következően azzal, hogy az újabb "építészet hazánkban nem vált elég populárissá", s az értetlen köznép továbbra is idegenkedik minden progressziótól és formabontó ötlettől. Ezzel együtt arra is utal, hogy "nem lévén párbeszéd a társadalommal, az építészek nem kapnak visszajelzést", s ekképp a hazai tervezők "nyugati szaklapokat böngészve, belterjesen dolgoznak". Ezenfelül Finta szerint ma a szakma világszinten is válságban van: "az információs társadalom kihívásaira adott sokszínű építészeti válaszok csupán stilárisak", így a profiknak is nehéz e káoszban eligazodniuk, nemhogy a hazai laikusoknak, akiknek "lila gőzük sincs arról, hogy mi az építészet". Az építészet egyébként Finta szerint manapság "furcsa, köztes dolog, amihez mindenki ért, és senki sem; az építészek sem!"
A Fintával kapcsolatos közhelyek tára szinte kimeríthetetlen. A paneles Finta; a szállodás Finta; Finta, a pesti Duna-part elrablója; a "brutális" Finta (mint, mondjuk, a mai Virág Csaba a Kálvin téren!); Finta, a nagy machinátor; Finta, a profi; Finta, a Kádár-kor kedvence; Finta, a toronyépítő, a magasházak apostola; Finta, a kritika kritikusa; Finta, a fogyasztói építészet hazai helytartója; Finta, a magyar high-tech és így tovább. Számba venni mindezt, ha meglehetősen vázlatosan is, valaminő sommás pályaképpel lehetséges leginkább. Finta afféle csodagyerekként, saját bevallása szerint is rendkívül gyorsan közel került a tűzhöz. Ebben kétségbevonhatatlan tehetsége mellett idősebb Janáky Istvánnak is oroszlánrésze volt, aki előbb diplomájának megvédési kötelezettsége alól javasolta felmenteni az ifjú Fintát - ez vezetett ahhoz, hogy a Lakótervben állást kapott -, majd a minden gyakorlat nélküli kezdőt ismét Janáky jóvoltából vették fel az Építőművész Szövetség Mesteriskolájába, amelynek első, az 1960-as beszüntetés előtti, legendás korszaka formálta mások mellett Borvendég Béla, Vadász György, Tokár György, Pomsár János, Pless Antal, Rimanóczy Jenő, Südi Ernő indulását is. 1960-ban már felépült Finta első épülete Tiszalökön, 1961-ben pedig a "vállaltan-bavallottan első igazi mű is megszületett", a dunaújvárosi garzonház, amely később egy klubépülettel, illetve egy élelmiszer-áruházzal kiegészülve az 1965-ös nagy elismerést, az első Ybl-díjat is meghozta. Finta azonban 1966 és 1969 között került igazán reflektorfénybe, és ezzel együtt a szakmai élmezőnybe, mégpedig éppen a sokat támadott
Duna Intercontinental
tervezése és kivitelezése hozta meg számára e fordulatot. "Az Intercontinental Szálloda azért jelentett fordulópontot a szovjet gyeplőkkel zsákutcába térített magyar építészet történetében, mert Budapesten hosszú idő után ez volt az első eset, amikor újra nyugati tőke lépett fel beruházóként" - véli Kunszt. Az épület körüli ádáz viták és mélyreható félreértések miatt érdemes rámutatni létrejötte körülményeire. Finta tervei - a közvélekedéssel ellentétben - nem maradéktalanul valósultak meg, a Duna-parti "léptékváltás" a külföldi beruházók makacs emeletszám-követelménye miatt egyszerűen elkerülhetetlen volt; az is igaz ugyanakkor, hogy a sarokba szorított építész később nemritkán megideologizálta a drasztikus beavatkozást. Finta jogos - és bírálói által feltehetőleg nem ismert - ellenvetései miatt a beruházók a kormányhoz fordultak, s az szocialista valutaínségében keményen ráhatott a tervezőre, akinek nem volt más választása: vagy távozik - és így valaki más még több kompromisszummal építi meg a szállót -, vagy belemegy az egyezségbe. A megépült szálló tehát kompromisszum eredménye, ráadásul torzó is, hiszen a Duna-part e szakaszának, a világháborús bombatámadásoktól foghíjassá vált, egykori eklektikus szállodasornak teljes átkomponálása volt Finta eredeti célja. Klein Rudolf szerint a szállodában a "Keletről szemlélt Nyugat utópiája" testesült meg: "A szegény, elvágyódó fővárosi polgár, ha merészelt belépni, mennyországban érezhette magát. Noha tudta, hogy figyelik, az áldozat megérte, hiszen nemcsak a csillogó Nyugat tárulkozott ki a szürke Trabantok vezetője előtt, de megszimatolhatta az elkerülhetetlen romlást - a szocializmus bomlását." (Kortárs magyar építészeti kalauz, Vertigo, Bp., 2001.) György Péter a Holmiban, 1993-ban megjelent A pest-budai high-tech címú cikkében keményen támadta a szállót, társaival, a Forummal és a Zalaváry Lajos tervezte - a Duna-parti szállók közt kétségtelenül leggyengébb színvonalú - Hyattel egyetemben. György szerint a város lakhatatlanná tételében érdemi része volt a Duna-korzó építészeti eliminálásának: "a Duna-korzó tűnt helyén a létező szocializmus realitása áll." A mai húszas-harmincas éveikben járó, a hatvanas, hetvenes évek felé immár bizony némi nosztalgiával forduló szemlélők számára mellékesen az egykori Intercontinental a bulgáriai és fekete-tengeri nyaralásokat idézi meg; Várna és Szocsi dereng fel Közép-Európában. Ez a "képzavar" tulajdonképp tökéletesen beleillik a főváros építészetének egyedülálló eklektikájába. Az Intercontinental a megszokás történelmének részeként immár cseppet sem számít botrányosnak, újszerűsége végérvényesen a múlté.
Finta az Intercontinental megépülte után "profivá" minősült mind itthon, mind külföldön, a Forum, a Novotel, a Penta vagy a Kempinski megbízásai mind egyértelműen az intercontinentálos siker hozadékai voltak, de "paneles korszaka" is ennek köszönhető: a budapesti Volga, Penta, a pozsonyi Bratislava hotel, a Hron és Nitra munkásszálló, a brnói Hotel Voronyezs és a Buda Penta korai, paneles tervei. Mindezekről doktori tézisében (1984) így írt: "A házgyári szériapanelről, erről a nagyon kötöttnek, merevnek tartott szerkezeti rendszerről bizonyítottam, hogy bonyolult, összetett funkciójú és igényes formaéhségű épületek létrehozására is alkalmas." Noha valóban technológiai bravúrokat valósított meg felsorolt épületeiben, a paneles szállók a mai megítélés számára kétségtelenül a legkevésbé vonzó Finta-művek. Egyébként Finta nem csupán
a külhoni beruházók kedvence
lett, de a diktatúrán egyre inkább lazító, a Nyugatnak udvarolgató Kádár-rendszeré is. 1984-ben a műszaki tudományok doktora, 1985-ben az MTA levelező tagja, miközben sorra épültek nagyszabású épületei, a Forum 1981-ben, a Novotel 1982-ben, a Taverna 1985-ben vagy a Képviseleti Irodaház jellegzetes, giccsbe hajló fallikus tornyocskájával az évtized végén. Híressé vált építészként Finta kétségtelenül alkalmas jelölt volt a rendszer számára. Ha akarta, ha nem, puszta létezésével már önmagában is legitimáló tényezőnek számított. Esetében persze szó sincs az "itthon maradás" mefisztói válfajáról, igaz, a San Gennaro vére Márai Sándorának idevágó fejtegetései szerint sem ítélhető meg tevékenysége. Finta kapóra jött amiatt is, mert pragmatikus okokból elutasította az "ellenzéki építészet" eszméjét, amelyet egészen különböző módon vallott például Makovecz vagy Major Máté. Nem opportunizmus vagy nem a lakosság döntő részét meghatározó legvidámabb barakk opportunizmusánál nagyobb hajlandóság vezérelte Fintát, amikor a "beruházómentes" építészeti ellenzékiséget csupán a tervek szintjén megvalósítható eszmének vallotta. Akik nem jutottak nagy állami beruházások tervezéséhez, mindezt, természetesen, kevésbé higgadtan ítélik meg. A rendszerváltás utáni, még inkább irigylésre méltó "megugrás" óriási volumenű külföldi (Bank Center) vagy hazai befektetők szponzorálta (Westend), avagy állami megrendeléssel történő beruházásokkal (Teve utca és az új kongresszusi központ) és további hazai és nemzetközi elismerésekkel (1991-ben az Amerikai Építészeti Intézet tiszteletbeli tagja, 1994-ben az MTA rendes tagja, 1995-ben az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja lesz, és az ezredfordulóra a Kossuth-díjat is elnyeri) bizonyos körökben mindinkább Finta-ellenes - a sikert mindig irigyelni kész honi hagyományokat idéző - hangulatot keltett.
Két, Fintával kapcsolatos sztereotípiáról részletesebben is érdemes szólnom. "Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor első művezetésemre menvén megpillantottam a garzonház [...] oly hatalmasnak látszó kiásott gödrét. Akkor döbbentem rá arra, hogy amit kigondolok, amilyen gondolatokkal eljátszom, amit megtervezek és lerajzolok (lerajzoltatok), vagy az a zenekar [...] amelyet vezényelhetek, nem absztrakció, hanem végtelenül kemény anyagi valóság, morális feladvány, emberi felelősség, hatalom, pénz, szolgálat" - ekképp vall Finta az építészmágus fiatalkori szorongásáról. Végigtekintve az életmű eddigi állomásain leszögezhetem: Finta igencsak hozzászokott kockázatvállaló, városformáló mágusi szerepéhez, hiszen munkáit korántsem a fentebbi gödörélménytől visszariadt családiház-dimenzió jellemzi. Nyilván az életmű monumentalitása is okozza, hogy Fintát mind laikus, mind szakmai körökben sokan "nagy machinátornak" tartják, aki a város szövetét átalakító óriási költségvetésű szigeteket, ún. városi tájakat formál. Márpedig a posztszocialista országok az intézmények iránti masszív bizalmatlanság miatt élből paranoid lakossága minden nagyszabású beruházást eleve gyanúval szemlél, valljuk meg, nem is mindig alaptalanul. Persze Finta látszólagos egyeduralma mással is magyarázható, mint csupán jó taktikai érzékkel avagy "machinálással". Saját bevallása szerint is "félelmetes ellenfél a munkaszerzésben", és a "munka farkasa", ezt egyébként lakóterves kortársaitól kezdve gyakorlatilag mindenki megerősíti, és kétségtelen: a külföldi beruházókat is az idehaza a legutóbbi időkig nemigen jellemző munkabírása vonzotta leginkább. Mindez azonban a múlté, az eltelt bő egy évtizedben a gazdasági és társadalmi változások új helyzetet teremtettek, a nemzetközi konkurenciával szemben - Finta legtöbbször az Egeraat-irodát említi - a hazai építészirodáknak korlátozott a mozgásterük, hiszen nem elég tőkeerősek, egyúttal gyengébb az ingatlanos és a marketinghátte-rük is egyelőre. Ráadásul "a magyar lakosság van olyan sznob, hogy el is higgye, a külföldiek jobbak!" - mondja Finta. Meglehet, hasonló okok állnak amögött is, hogy a Finta és Társai Stúdió nem vált igazán azzá a hazai nagy irodává, amely az egyetemek legtehetségesebbjeit magához vonzva az uniós csatlakozással valószínűleg csak erősödő külhoni cégek legkomolyabb konkurenciáját jelenthetné.
Finta minden posztmodern gegje ellenére modern építész, pontosabb ítészi műszóval késő modern figura. Ahogy arra Kunszt rámutat, Finta épp a nemzetközi modern mozgalom legnagyobb válságával egy időben, a nyugati posztmodern hajnalán kezdi pályáját. Amikor kezdőként részt vesz a Jánossy György fémjelezte salgótarjáni városközpont-fejlesztésben, a nálunk épp a szocreál béklyói alól felszabaduló, a negyvenes években elfojtott modernhez visszatérő irányzathoz csatlakozik. Jellemzően modern vonása, hogy az építészetkritika szerepéről mindig határozott véleményt alkot - a mai vezető szakorgánumokat (Atrium, Octogon) tetszetős, ámde "királycsináló divatlapoknak" tartja, a többi lakáskultúrás, lakóparkost pedig "szennylapoknak". Egyébként mint
a "bátor építészet"
progresszív teoretikusa időnként maga is műveli a kritikát. Ezzel kapcsolatos még inkább a klasszikus modernekre emlékeztető látnok alkata, mely az utóbbi időben különösen az ún. magasház-vitában mutatkozott meg. Mint a Narancsnak elmondta, a Hungária-gyűrűn kívüli léptékváltást továbbra is elengedhetetlenül fontosnak tartja, s elképzelhetetlen "gyávaságnak" véli, hogy "ne jelenjenek meg itt-ott komponált állapotban jelek, tornyok, amelyek az ember ősi, égre törő tevékenységét jelölik". Ha nem is a Voisin vagy Algír Le Corbuiser-jével, s nem is a monumentális "szalagház" Zalotai Elemérével állunk szemben, a bábeli indulat, amellyel Finta az ún. városvédők "a párkánymagassághoz és a vízszintességhez való ragacsos ragaszkodását" ostorozza, mindenképp megidézi a nagy elődöket. Sajátosan modern az építészet nyelvének megítélésében is, a nemzeti stílus lehetőségeiről így ír: "Saját magyarságomban hiszek, s ezt az állapotot örömmel vállalom. De nem hiszek stiláris értelemben egy magyaros építészet (egy jelértékűen és esztétizálón magyaros térvalóság) megteremthetőségében. Úgy gondolom, hogy magyar voltunk, európai, közép-európai létezésünk, öröklött és jelenbéli kulturális-civilizációs-gazdasági-társadalmi állapotunk által eleve idevaló, innen születő építészetnek kell létrejönnie, minden művi törekvéstől függetlenül." Az általa a konzervativizmus szerényebb formáinak vélt irányok kritikája sem áll tőle távol, a legutóbbi Velencei Biennále magyar részvételéről visszafogottan nyilatkozik, az Octogon által is propagált ún. téglaépítészet jeles képviselőit, Turányit, Ferenczet és Nagy Tamást nem épp a progresszió képviselőiként láttatja. Végtelen szerénységre vall azonban, hogy a számára igen meghatározó erdélyi származását sosem verte nagydobra: "[...] úgy hiszem (vagy azzal vigasztalom-biztatom magamat), hogy génjeimbe kitörölhetetlenül beleinjektálódott ez a származás. Odavalóságom olyan evidencia, ami többet jelent bármely buzgó, felszínes megnyilatkozásnál." Pedig saját bevallása szerint modern attitűdjének is fontos eredője sajátos transzszilvanizmusa: "konstruktivista (s némiképp purista) habitusom, amely önnön szakmám gyakorlásában megmutatkozik", az erdélyi "csűrök gyönyörű szénapadlás-, fedélszerkezeteinek gyermekkori élményeiből eredeztethető" - így a már idézett Confessio.
Noha még aktívan jelen van a kortárs építészet színpadán, Finta ma már inkább történelem. Klein Rudolf joggal tartja az építészetelmélet legfontosabb jövőbeni feladatának a "kádári humanizmus" építészetének eszmetörténeti rehabilitálását, mint ahogy a magyar szocialista nagyipar designer "nagygenerációjának" érdemi értékelése is új megvilágítást kíván meg a rendszerváltás utáni bő egy évtizedes történelmi távlatból; a Finta-művek újraértékelésének mindebben bizonyára kimagasló szerep jut majd.
Szentpéteri Márton
a magyar Haussmann
A Pécskő áruház a csillagházakkal Salgótarjánban, a volt Hotel Duna Intercontinental (ma Mariott), a volt Hotel Volga (ma Ibis), a Hotel Buda Penta, a Novotel a Kongresszusi Központtal, a Budapesti Műszaki Egyetem "Schönherz" kollégiuma, a Forum, a Taverna, a Képviseleti Irodaház a Bazilika mellett, a Liget-hotel, a Kempinski, a Szabadság téri Bank Center, a Teve utcai rendőrszékház, a BME-ELTE Informatikai Épület, a Vasudvar, a Westend és a most épülésnek induló kongresszusi központ a Nemzeti tőszomszédságában - mindezek csupán egy óriási életmű főbb állomásai. Egy életműé, amely - ahogy erre már Kunszt György építészetkritikus is rámutatott évekkel ezelőtt - úgy nyomta rá bélyegét Budapest arculatára, mint Haussmann báró nagy ívű urbanisztikai programja Párizsra, avagy Hauszmann Alajos épületei fővárosunkra: a XIX. és XX. század fordulója óta "nem élt és nem alkotott magyar építész, akinek akkora hatása lett volna Budapest városképének alakulására", mint Finta Józsefnek.
