Virágzik az építészeti szakfolyóiratok piaca is. No és persze a világhálón is több olyan remek fórumot kereshet fel a böngésző, ahol nem csupán garbage-ra lel, de jóval inkább folyamatos frissítésű oldalakra, közülük kiemelkedik a www.epiteszforum.hu. A szakkönyvkiadás is fellendülőben: a modern építészet történetét átfogó, nagyobb lélegzetű tanulmányból két új jelent meg az idén: Kenneth Frampton: A modern építészet kritikai története (Terc Kft.), Vámossy Ferenc: A Modern Mozgalom és a késő modern (Nemzeti Tankönyvkiadó). És ilyen friss idei kiadvány Bonta János emeritus profeszszor Modern építészet - posztmodern építészet című egyetemi jegyzetéből átdolgozott - új címében némi szemléletváltást sejtető - "paperback" kézikönyve is.
Szemléletváltás
Hogy miért az új cím, arra Bonta ekképpen felel: "Meggyőződésünk, hogy a jelölt időszak hajtóereje, vezérelve, megszakítások, úttévesztések, visszaesések ellenére a modernitás, a lankadatlan törekvés az újra." A posztmodernről ellenben ugyanott így szól: "A szűk értelemben vett, klasszikus elemekkel élő posztmodern (...) rövid ideig tartó manierista átmenetnek bizonyult, amely korunk szédítő iramú változásait nem volt képes nyomon követni, s hamarosan kénytelen volt átadni a helyét egy, a korai modernt filozófiai-eszmei értelemben folytató, de az új feltételeknek megfelelően attól különböző modern változatainak. Történetünk ezek szerint a modernnel indul és kisebb kitérők után azzal is végződik." (24. o.) Bonta könyvének kritikai jelentősége éppen ebben a pár mondatban ragadható meg. A modern építészet hőskora idején, 1921-ben született professzor, aki vitathatatlanul a modern igézetében alkotott fiatalabb korában - könyvet írt például az építészet és tömegtermelés kérdéséről (1963), Ludwig Mies van der Rohe-ról (1974) vagy a Skidmore-Orwings- Merill alkotta SOM-ról (1982) -, lelkiismeretes odaadással, sok kortársát megszégyenítő éleslátással beletanult ugyan a posztmodern diszkurzus játékszabályaiba, és értően alkalmazza is azokat, ám a modern kitartó híveként bátran fogalmazza meg a posztmodern intermezzó jellegét, és teszi a modernség befejezetlen programjának folytathatóságát tankönyve alapelvévé. Bonta professzor hosszú évtizedek tapasztalatán alapuló bölcsessége kifejezetten üdítően hathat a hazai intellektuális élet jó néhány szereplőjének nyelvhasználatára, hiszen a mára már gyakorlatilag szinte semmit vagy éppen akármit jelentő posztmodern jelző még mindig rendkívül népszerű. Míg bő egy évtizede ez a szó sokak számára az építészetkritikában is csupán nyugatos divatmajmolásra vallott, és jó, ha megtette szitokszónak, addig az elmúlt években - mikorra a vájtfülűek számára ellenben már evidenciává lett, hogy a posztmodernnek leáldozott - a nájmódi felekezetváltók neofita buzgalommal kezdték fűre-fára alkalmazni a terminust. Bonta lezártnak tekinti a posztmodern építészet modernen belüli kritikai fázisát, s ez legalább olyan jó húzás a posztmodern megkésett credóját hirdetők - így többek mellett a szerves építészet egyes híveinek is - nemritkán meglehetősen zavaros rögeszméi ellen, mint mondjuk az Építész Stúdió Kft. újjáéledő modern szellemben épült irodaházai; az Alkotás Pont, a Science Park első üteme Lágymányoson, avagy korábbról a Graphisoft Információs Park a volt óbudai Gázgyár területén.
A könyv természetesen, mint oly sok, szilárd meggyőződésből írt publikáció,
nem hibátlan
Számos kitétele vitatható. Míg az az állítás például alapjaiban elfogadható, hogy a modern a legmélyebb "megrázkódtatást" jelentette az építészet eddigi történetében, az a nézet már problematikus, hogy a modern a korábbi építészetnek "abszolút ellentétét" jelentette volna. Noha a modern képviselői kétségtelenül vehemensen hirdették manifesztumaikban hagyományellenességüket, nem szabad elfelejtkeznünk oly képviselőjéről, mint Le Corbusier, aki a Modulor megalkotásakor reneszánsz előképeket is tanulmányozott, illetve a lakógép és így az Unité d´Habitation esetében az alapötlet első olaszországi tanulmányútján, egy Firenze közelében épült karthauzi kolostorban tett látogatása során merült föl. Bonta kötetében ugyancsak többször felbukkan egy másik bevett közhely, miszerint a klasszikus modern építészet nagyban támaszkodott a kubizmusra, és hogy a képzőművészeti értelemben vett kubizmus megfelelője az építészetben maga a klasszikus modern. Kétségtelen, a dekonstrukció fellépéséig e kijelentés megállta a helyét, különösen, ami az absztrakt kubizmust illeti. A építészeti dekonstrukció azonban markánsan újraírta a modern hatástörténetét: ha van építészeti irányzat, amelyik valóban képes a kubista elvek szerint különböző nézeteket szimultán felmutatni - például dekonstruálni a homlokzat ideáját -, akkor az kevésbé a klasszikus modern, és kevésbé a cseheknél egykor különösen divatos, lényegében dekoratív szerepű, eleve kubistának tartott építészet, mint a dekonstruktív.
Mindezektől és más hasonló, apróbb bizonytalanságoktól eltekintve a könyv rendkívül meggyőző, és ha a lelkiismeretes rendszerezőnek nem is mindig sikerül a huszadik századi teóriarengetegben tökéletesen átlátható rendet vágnia, ha a bonyolult bölcseleti kérdések tömör összefoglalásai itt-ott kissé iskolásan is hangoznak, Bonta János teljesítménye egyértelműen elismerésre méltó. Az egyetemi jegyzetek kiérleltségét, tételszerű tömörségét markáns kritikai állásfoglalásokkal még inkább életszerűvé tevő tanulmány kétségkívül a legközérthetőbb kézikönyv a piacon.
Szentpéteri Márton
Terc Kft., Budapest, 2002, 288 oldal
