Építészet: A tér véget ér (Új Kálvin téri irodaházak)

  • Szentpéteri Márton
  • 2003. szeptember 4.

Képzőművészet

Rövidesen átadják a 2001-ben részben elkészült s mindjárt óriási vitákat kavart Kálvin Center második felét is. Az épületek kisebb hányadát a "magyar Zaha Hadidnak" becézett Z. Halmágyi Judit, a nagyobbat - különösen, ami a második ütemet illeti - a honi high-tech nagy öregje, Virág Csaba tervezte.

Budapestnek, mint oly sok metropolisnak a világon - a csatornázás elavultsága mellett -, talán legégetőbb problémája a túlontúl nagyarányú gépesített mobilitás és ennek következményeképp az elviselhetetlen légszennyezettség és zajártalom. Hogy a városlakóknak mennyire elege van már a ebből az állapotból, azt jól érzékeltetheti a mégoly szedett-vedett Duna Plázs sikere, avagy éppen a tavalyi dunai árvíz, amikor naponta tízezrek özönlöttek a rakpartok közelébe, és élvezték a megszokott és utált forgalom hiányát - mellesleg ez volt az, amit a legtöbb kereskedelmi televízió felületesen "katasztrófaturizmusnak" titulált. Ebben a helyzetben különösen aggasztó, hogy új keletű építkezéseink csak a legritkább esetben eredményeznek olyan új köztereket, amelyek valóban a gyalogolni, sétálni vágyó városlakók igényeit szolgálnák. Paradox módon a politikai hercehurcáktól épp nem mentes Millenáris Park vagy a méltatlanul fel nem épített Bán Ferenc-féle Nemzeti helyén végül mégis sikeres parkosítás szolgálhat jó példával ez ügyben, szemben az olyan, ideológiailag terhelt, ám a legkevésbé sem gyalogosbarát térrekonstrukciókkal, mint például a Gellért téri is.

A Kálvin Center épületegyüttese némileg tompíthatja az első irodaházzal szemben kialakult heves ellenérzéseket, már csak azért is, mert az Ötpacsirta utca-Múzeum utca-Múzeum körút és Reviczky utca határolta tömb Kálvin téri sarkán most felhúzott traktus

döntően rosszabb

épület, mint korai testvére. Ez a tény azonban nem változtat azon, hogy a Kálvin Center épületeinek tervezését nagyban meghatározó, a Kálvin téren pulzáló forgalom dinamikáját visszatükrözni szándékozó architektúra filozófiája alapjaiban kérdőjelezhető meg egy olyan túlterhelt városban, mint a miénk. Az efféle, a városlakók tényleges igényeitől könnyeden elrugaszkodó, végtelenül elvont gesztus - melyhez hasonlót egyébként tucatszám láthattunk a városi mobilitás és az építészet összefüggéseit boncolgató Rotterdami Biennálén is - nagyvárosok peremvidékein, autópálya-csomópontok és a közelükben tenyésző bevásárlóközpontok, illetve ipari lerakatok környékén minden bizonnyal célratörő építészet ihletforrása lehet, ám az autós forgalomtól inkább megszabadítandó, szűk értelemben vett belvárosi területeken biztosan nem. A Kálvin Center irodaházai ugyanis, igen sajnálatos módon, egy gyalogosléptékű belváros víziójával szemben gépjárművekkel keresztülszáguldható forgalmi csomópontok szürreális metropolisát ígérik. Ezt a benyomást csak fokozhatja az a valószínűleg cseppet sem véletlenül tapasztalható élmény, hogy az épületek homlokzatait tagoló különféle osztások és vonalak - bizonyos nézetekből - döbbenetes összhangban állnak a körúton zakatoló villamos elektromos felső vezetékeinek és az utcai világítás különféle huzaljainak keszekusza világával.

A Kálvin Center együttesének kiteljesedésével ugyanakkor a közemberek számára is nyilvánvalóvá lett a tény, hogy Virág és Z. Halmágyi nem valami önmagában álló, a környező épületeket messzemenően semmibe vevő pontházként képzelték el az első ütemet, hanem egy olyan együttes részeként, melynek tervei egyébként - a bombatalálatos házak helyén egykor létrejött foghíjak beépítésével - a tér második világháború előtti kontúrjainak újraírását célozták. Más kérdés azonban, hogy a világháborús károk teremtette "lehetőségekkel" időnként bizony oly módon is élhetnének honi építészeink, hogy a bombázások előtti tömegek újraalkotása helyett teljesen más koncepció szerint terveznének meg egy adott területet. A Kálvin tér esetében ez mindenképp megfontolandó lehetett volna. Mert a Kálvin Center második üteme helyén azelőtt is egy szintén nem túl izgalmas, historizáló monstrum terpeszkedett, amely nagy méreteivel legalább annyira háttérbe szorította a Nemzeti Múzeum tömbjét, mint a most elkészült irodaház. Jó, ha tudjuk azonban, hogy napjaink fővárosában a méretekért sokszor nem az építészek, hanem leginkább a minél gazdaságosabb helykihasználásra törekvő beruházók és ingatlanosok a felelősek.

Anélkül, hogy e helyt részletekbe menően boncolgatnám az új irodaházak sokszor igencsak vitatható részletmegoldásait - mint amilyen a második ütem szárnyai közt nyíló, hamisan passzázst ígérő

féludvarszerű betüremkedés

a maga suta kapuzatával -, ismét visszatérnék a gyalogosokhoz. Mert legyenek a modern értelemben vett épületszobrászi részletek rosszabbak vagy jobbak - mint a második ütem körút felé tekintő üveghomlokzatának a tényleges szinteken való túlfutása is a Múzeum felőli felső sarokban -, a beruházás kritikusi megítélésében vajmi kevéssé játszhatnak olyannyira döntő szerepet, mint a már fentebb említett gyalogosellenes attitűd. Kilépvén az aluljáróból, az egyszeri gyalogos rögvest szembesül az első ütem minden rázuhanó high-tech arroganciájával, s legszívesebben azon nyomban tova is osonna, ám erre a felszínen alig adódik lehetősége. Valójában nem kevésbé utcaszintmentes a második ütem sem a maga látszólagos, árkádos járdáival a - pontmegfogásos üvegfelületével talán könnyűnek álmodott, de tömegéből következően mégis - súlyos homlokzatok árnyékában. Érthetetlen, hogy a fejlesztők miért nem kíséreltek meg passzázst nyitni az épület centrumában, a Múzeum utca - s így a Múzem-kert - felé, ekképp lazítva egy kissé az új tömbök szigorúságát.

Most, hogy a Kálvin Center mindkét ütemének üveg-acél falai felépültek - válaszolván a tér legiszonyúbb épületének, a Csontos Csaba tervezte Corona Szállónak bugyirózsaszín kihívására -, a Kálvin tér északibb területei olyan épületekből álló satuba szorultak, amelyből bizonyára igen soká` szabadulhatnak majd, ha egyáltalán.

Szentpéteri Márton

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.