- köves -

A Kordák királyságáról írásban is megemlékező Michaeltől (a díszlettervező Vince fiától) tudjuk, hogy Sir Sándor, a birodalomalapító nagybácsi kellemetlenül érezte magát a hitleri V-rakétáknak kitett Londonban: bár szivarban nem szenvedett hiányt (nedvességőrző dobozban kapta a Fifth Avenue-ról), de a náthától, a sajátjától és a kollégáiétól rendesen szenvedett. Tán a Tökéletes idegenek forgatását megzavaró becsapódásokat is jobban viselte, mint a nazális támadást - miközben a német bombák boldogan potyogtak Londonra, a vacsoravendégeit megleckéztető Alexben "volt annyi rosszmájúság, hogy példás bátorsággal viselkedjék, folytassa a társalgást, és szelíden kínálgassa borral a vendégeit".

A '74-es eredeti (rendezte: Joseph Sargent) David Shire húzós főcímzenéjével kezdődött, és egy filmtörténeti tüsszentéssel ért véget, a kettő között pedig Walter Matthau gyűrött arculatáé és rikító sárga kravátlijáé volt a főszerep, meg egy New York-i metrókocsié, melyet álbajuszos fegyveresek (a Tarantinót is megihlető Blue, Green, Grey és Brown urak) kerítettek hatalmukba. Ahhoz képest, hogy Matthau már a legelső percekben bohózati tempóra kapcsolt, a végére egész belevaló thrillerré fajultak a dolgok.

Lám, egy lakáj. A történelemkönyvek ritkán emlékeznek meg róluk, de a detektívirodalom, különösen az olyan történészkedő-irodalmárkodó fajta, mint amilyet Borisz Akunyin is művel, nagy hasznukat veszik.

Uma Thurman többször volt már szuperhősnő, most sem adja alább. Menő rádiós műsorvezetőt játszik, akiről - bár kimondva ez így nincs - meszsziről lerí a földöntúli eredet: egyetlen emberi tulajdonsága sincs neki ugyanis.

Tökös amerikai zsidó fiúk nácikat skalpolnak a megszállt Franciaországban - ilyet is csak Tarantino képes kitalálni, de azért az igaz történeteket sem kell félteni: a Bielski testvérek, gettósorsra ítélt, belorusz zsidók a nomád ellenállást választják a leszegett fejű áldozati szerep helyett, s embermentő tettüket, miként azt a történetük részletein mindmáig vitatkozó utókor kollektívan nyugtázhatja, siker koronázta: a Bielski Brigádként híressé lett alakulatnak több mint ezer zsidót sikerült megmentenie. A Bielski fiúk felől nézve Tarantino kétségtelenül a könnyebbik utat választotta, amikor véres bohózatot eszkábált fegyvert forgató zsidó osztagából.

Nagy múltú árukapcsoláshoz van szerencsénk: kezdetben vala a dicsőséges amerikai képére formált játék katona (a kisfiúkra vadászó szektor válasza Barbie-ra) - az ő vállaira épült a birodalommá terebélyesedő játékmárka, melybe idővel a képregények, a számítógépjátékok és a rajzfilmek is beépültek. Mire a játékfilmesek is felfedezték a műanyag harcosokat, már nemcsak a legkülönfélébb fegyverzetű és vérmérsékletű józsik állomásoztak a polcokon, de a mindenkori action-figure trendeknek megfelelően az ellenségkép és a járműpark is változatos formákat öltött.

A sörkalauzok felől maradéktalanul rózsás a kép, Hrabal még mindig az Arany Tigrisben, Svejk szelleme közös fotózáson - csontvázból is csak egyet őriz az útikönyv, az Orloj örökös tagját, csontos ujjai közt a harangkötéllel. Mariusz Szczygiel egynapi olvasásra felírt kis, piros szembesítőkönyvében viszont nincs hiány a cseh (fél)múlt csontvázaiból, a lengyel szerző (talkshow-vezér és újságíró) példásan sokat tud arról, hogy az elmúlt száz évben mi edzette a cseh gerincet.

A pasi Johnnie Walker-es, a nő chardonnay-s. A pasi ismer néhány klasszikus szerzőt, a nő olvasta is a műveiket. A pasi elvetélt dzsesszzongorista, öblítőreklámok zenei aláfestője, a nő írónak készül, ám jelenleg a reptéren kérdőívezik. A pasi késő hatvanas amerikai, a nő kora ötvenes angol. A pasi a nőt akarja, a nő a pasit - csoda-e, hogy nem értik meg egymást. Persze ez a megnemértés az alapja minden valamirevaló romantikus vígjátéknak, máskülönben

Két döntetlent is magáénak tudhat a képregény-feldolgozások újkori reneszánsza; Louis Leterrier Hulkja másképp volt ugyan rossz, mint Ang Lee-é, de mindkét produkció elismerő fanyalgással zárult: tisztességes munka - nyilatkozták a sportági vezetők, ami kb. annyit tesz, mint nőben az érdekes arcú.

Ennél jobb pedigrével és gyanúsabb tartalommal rég indult tévésorozat a bevállalósak mezőnyében. A produceri piramis csúcsán Steven Spielberg személyesen, a szellemi anya szerepében Diablo Cody (a Juno Oscar-díjas forgatókönyvírója, volt sztriptíztáncos, önjáró médiaszemélyiség), a főszerepben pedig Toni Colette, aki nem kompenzálni jött át a nagyvászonról a kisképernyőre, hanem a kihívás kedvéért. A kihívás hivatalos neve disszociatív identitászavar, a nem hivatalos pedig Tara: férjezett, kétgyermekes, dolgozó asszony, akiből stresszhelyzetben kibuknak alternatív énjei.

Baj van, ha a regényhős rögtön a legelső oldalon egy "álmos, pimasz kifejezést" sugárzó szempárral találja szemben magát egy mexikói csehóban, de a baj, azon belül is a női baj a műfaj sajátja: James M. Cain kifejezetten az ilyenekre specializálta magát, az Európánál meg is jelent nemrégiben az életmű három bajügyi alapvetése (A postás mindig kétszer csenget, a Dupla vagy semmi és a Mildred Pierce). A Szerenád sztorija - ahogy kell, a főlúzer egyes szám első személyű előadásában - a 3 pesós férfiúi önbecsülés szintjéről rugaszkodik neki; kávéra és piskótára még csak telik ennyiből, de az álmos és pimasz tekintet tulajdonosának meghódítására aligha.

Amióta New York sincs már olyan ellenőrizhetetlenül messze, meggyőzően kell ahhoz bűnösvárosozni, hogy elhiggyük; az alvilág egy manhattani szuvenírshop titkos helyiségében kezdődik, ahová a kínai kasszírnő balján nyíló rejtekajtón lehet bejutni.