Tévé - Anyunak néha rossz napja van - Tara alteregói - sorozat

  • - köves -
  • 2009. július 30.

Zene

Ennél jobb pedigrével és gyanúsabb tartalommal rég indult tévésorozat a bevállalósak mezőnyében. A produceri piramis csúcsán Steven Spielberg személyesen, a szellemi anya szerepében Diablo Cody (a Juno Oscar-díjas forgatókönyvírója, volt sztriptíztáncos, önjáró médiaszemélyiség), a főszerepben pedig Toni Colette, aki nem kompenzálni jött át a nagyvászonról a kisképernyőre, hanem a kihívás kedvéért. A kihívás hivatalos neve disszociatív identitászavar, a nem hivatalos pedig Tara: férjezett, kétgyermekes, dolgozó asszony, akiből stresszhelyzetben kibuknak alternatív énjei.

Ennél jobb pedigrével és gyanúsabb tartalommal rég indult tévésorozat a bevállalósak mezőnyében. A produceri piramis csúcsán Steven Spielberg személyesen, a szellemi anya szerepében Diablo Cody (a Juno Oscar-díjas forgatókönyvírója, volt sztriptíztáncos, önjáró médiaszemélyiség), a főszerepben pedig Toni Colette, aki nem kompenzálni jött át a nagyvászonról a kisképernyőre, hanem a kihívás kedvéért. A kihívás hivatalos neve disszociatív identitászavar, a nem hivatalos pedig Tara: férjezett, kétgyermekes, dolgozó asszony, akiből stresszhelyzetben kibuknak alternatív énjei. Utoljára talán Jim Carreynek adatott meg a hollywoodi nagyok közül, hogy egynél több személyiséget alakítson egyazon szerepben, de az egy olyan műfajban történt, ahol senki sem kérte számon a többénűség korrekt ábrázolását. Tara alteregói viszont nem egy hardcore komédiában, hanem a középosztálybeli kertvárosi reáliák közepette kérnek szót maguknak, Amerikának azon a táján, melyet legutóbb a temetkezési vállalkozást üzemeltető Fisher fiúk tettek magukévá látványos sikerrel az Alan Ball-féle Sírhant művekben. Bár Fisheréknek is voltak orvosilag megkérdőjelezhető megnyilvánulásaik (néha elbeszélgettek a gondjaikra bízott halottakkal), Ball nem egy mentálhigiénés főműsorszám köré szervezte a családi szorongástalálkozót; hagyta, hadd másszanak ki a maguk tempójában a csontvázak a szekrényből. Cody mohóbb is, és sorozatügyekben járatlanabb is Ballnál: egyszerre akarják a dramaturgiai aprómunkát igénylő füves pályás szorongástérképet és a minden díjátadót könnyekig ható nagy attrakciót. Anyunak néha rossz napja van, ilyenkor felelős szülőből hol kurvás kamasz lánnyá, hol a fingja meggyújtásával kísérletező vadparaszttá, esetleg köténykés überháziasszonnyá válik, de apu a végletekig elnéző férj, a gyerekek pedig, amikor épp nem anyu alteregóit hajkurásszák, rendes sorozatkamaszokként szívnak: a kissrác meleg és reménytelenül szerelmes, a nagylány pasizik, de rendre rossz lóra tesz. Az anyu árnyékában tébláboló mellékszereplők mintha maguk is zavarban lennének, hogy mennyire kell az átváltozásokat a mindennapok megszokott részeként kezelni vagy éppenséggel nagyon kiakadni rajtuk: ez a tanácstalanság visszatérő motívummá növi ki magát, egy kicsit mindenki úgy játszik, mintha a polgári viselet alatt fehér köpenyt is viselne. Persze mi ez a dupla viselet ahhoz a három jól fejlett és egy növésben lévő énkéhez képest, amit Toni Colette-nek kell magánál tartania minden dramaturgiai eshetőségre felkészülve. Colette bűvésztáskájában jól megférnek mindahányan, s alkalomhoz illő fellépőruhája is van mindegyiknek. Külön kis attrakció minden jelenésük, melyek, ha tudományosan mégoly megalapozottak (a készítők, mint hírlik, rendesen konzultáltak a szakmával), elég hamar kiismerhetőek. Ami a gyógyításban előny, nem feltétlenül jön be egy tévésorozatnál, akkor már inkább a gyerekek problémái, nekik viszont nem írtak elég jó szövegeket - az nem az, hogy a filmmániás kissrác a családi ügyeket John Waters korai filmjeihez hasonlítja, az pedig kifejezetten ciki, hogy Spielberg filmjében Spielbergre kacsintgatunk egy cápás idézettel.

Az HBO-sorozat első epizódja: augusztus 4., 20.00

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.