Uma Thurman többször volt már szuperhõsnõ, most sem adja alább. Menõ rádiós mûsorvezetõt játszik, akirõl - bár kimondva ez így nincs - meszszirõl lerí a földöntúli eredet: egyetlen emberi tulajdonsága sincs neki ugyanis. Plasztik a mosolya, ólmos a könnyedsége - simán bevethetõ lenne Pókember ellen, de itt másfajta hálót szõnek; romantikus vígjátékot. Jó, hogy mondják, mert már a cím is elrettentõ, de a maga keresetlen mesterkéltségében legalább hûen tükrözi a belsõbb tartalmakat. Uma, a szuperhõsnõ, egy szerelmi lebeszélõshow tüchtig hangja, mely hang a kislángú, ámbár felelõsségteljes párkapcsolatok dicséretét búgja, s imigyen sikerül is lebeszélnie egy bizonytalan betelefonálót szenvedélytõl kicsattanó võlegényérõl. Egy queensi tûzoltót azonban, különösen 9/11 után nem lehet büntetlenül lepattintani: személyében újabb ólmos-plasztik szuperhõs lép a történetbe, a kisvárosiasabb, de Umával versenyképes fajtából. A romantikus hátráltató, vagyis a darab fõgonosza a lovaglópálcát nyelt Colin Firth, a szegényebb romkomok Hugh Grantje; õ a vígjátéki magas labda, akit csak lecsapni lehet - le is csapják rendesen, de ez így helyes, úgy még senki sem kapta meg a csajt ugyanis, hogy kényszeres evõként süteménydarabokat dugdosott a zsebébe. Az viszont méltó romantikus gesztus, hogy ami nem sikerült Terrence Malick Mennyei napokjában - nevezetesen Sam Shepard és Brooke Adams happy endje -, azt most helyrehozzák a filmtörténettel tüntetõen szoros viszonyt ápoló filmesek, élükön Griffin Dunne-nal, a Scorsese-színészbõl lett romkom rendezõvel.
A Palace Pictures bemutatója
**
