A '74-es eredeti (rendezte: Joseph Sargent) David Shire húzós fõcímzenéjével kezdõdött, és egy filmtörténeti tüsszentéssel ért véget, a kettõ között pedig Walter Matthau gyûrött arculatáé és rikító sárga kravátlijáé volt a fõszerep, meg egy New York-i metrókocsié, melyet álbajuszos fegyveresek (a Tarantinót is megihletõ Blue, Green, Grey és Brown urak) kerítettek hatalmukba. Ahhoz képest, hogy Matthau már a legelsõ percekben bohózati tempóra kapcsolt, a végére egész belevaló thrillerré fajultak a dolgok. Nos, ez, akárhogy is fénylik manapság, a maga idejében maga volt a tisztes másodvonal. Ugyanennek a vonalnak ma Tony Scott az egyik élmunkása, akinek a dobhártya-hasogatáson és a vizuális matyóhímzõ-technikákon túl még soha semmi nem jutott eszébe a rábízott anyagról. Matthau karakterépítõ nyakkendõjének szerepét a metróeltérítõ John Travolta harcsa-biker-bajsza veszi át, az utasok életéért követelt összeg egyrõl tízmillióra ugrik, de maradt az egyórás teljesítési idõ. Ez mind szép és helyes, csakhogy semmi sem bírja ellensúlyozni Scott mélyen gyökeredzõ félelmét az emberi tényezõktõl. Különösen tart szegény a megállók népétõl: azt a vizuális pánikot, ami akkor vesz erõt rajta, amikor embert (és nem sztárt) kell mutatnia, tanítani kellene a filmiskolákon. Ami pedig a Matthau-verzió eltüsszentett csattanóját illeti, emlékezetes befejezés ide is került; az év legcikisebb haldoklási jelenetével zárunk, egy olyan vallomással, melyhez képest a Szemtõl szemben rabló-pandúr duettje szenvtelen szakmai párbeszéd két könyvelõ között.
Az InterCom bemutatója
**
