Az ilyen alvilágok utoljára P. Howardnál élték fénykorukat, de a Bunyó készítõinek szeme elõtt vélhetõen nem õ, hanem azok a legendás New York-filmek lebegtek, melyekbõl minden filmfõiskolás párás tekintettel idéz a büfében. Hitelességben kábé ide, a büféig jutunk, vagy az Empire Dinerig, ami kábé olyan, mintha egy magyar filmben a Gerbeaud-t mutogatnák, mint a munkásosztály kedvelt kiülõsét. Ám ha csak ennyi lenne, de a keménykedésnek maguk a keménykedõk adják a legnagyobb pofont; a népmesei legkisebb fiú, aki egy szál sporttáskával költözött fel a nagyvárosba, és a kispályás menedzseralkat, aki hamar felfedezi benne a született utcai harcost. A fiú nem ijed meg a saját árnyékától, de a városétól sem: "Engem ez a város nem ijeszt meg" - és összeszorított fogazattal edz (ez is amolyan New York-i dolog lehet) egy forgalomban lévõ metrókocsiban. És jönnek a mecscsek, brooklyni templomban, a koreaiak márványtermében, harlemi sikátorban és egy manhattani penthouse-lakásban: közelharcot fényképezni ma már külön szakma (lásd Bourne-filmek), de errõl mintha elmulasztották volna értesíteni az alkotókat. 'k persze esküsznek az autentikusságra, amit úgy kell elképzelni, mint két tizenévest Brooklyn feliratú pólóban a parkból, akik titokban napok óta fejlesztgetik a környék legmenõbb pacsizását. Az UIP-Duna Film bemutatója * és fél
film - BUNYÓ
Amióta New York sincs már olyan ellenőrizhetetlenül messze, meggyőzően kell ahhoz bűnösvárosozni, hogy elhiggyük; az alvilág egy manhattani szuvenírshop titkos helyiségében kezdődik, ahová a kínai kasszírnő balján nyíló rejtekajtón lehet bejutni.
