- legát -

A Mohácsi Búso Club kiadásában 1999-ben jelent meg Czita Katalin

Jézus Krisztus, Eva Peron és István király után Fenyő Miklós életéből is zenés játék kerekedett. Leginkább az angyalföldi szurkolók örömére.

Tizenkét, Jimmyvel teli hónap után sem látni a "négy és fél oktáv" tartalékainak végét. A reklámtévék, sztármagazinok és bulvárlapok hosszú távra rendezkedtek be, az énekes királysága továbbra is megkérdőjelezhetetlen, a rajongók szerint a sztár kultusza kitart a feltámadásig.

Hiába pörögnek úgy a Kartell számai, mint mostanában a gázórák, az autópályát elhagyva hangulatosabb lenne Víg Mihály- filmzenéket vagy Joy Divisiont hallgatnunk. A ködlepte, nyálkás út mentén piszkosfehér hófoltok, a falvakban párás ablakú egyenházak, bezárt kocsmák. Változatosságot csak a keresztbe szaladó rókák, patkányok és egy teljesen feketébe öltözött, isten tudja honnan érkező és hová tartó gyalogos jelent.

Közhelyben járunk. "Az album megpróbál átfogó képet adni a zenekar több évtizedes pályafutásáról", "a lehetetlenre vállalkozik, de mégis", "az életmű keresztmetszete", és így tovább. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az elegáns csomagolású, majd´ két és fél órás dupla CD "vállalható karácsonyi ajándék", ráadásul - eltérően a megszokott válogatáslemezektől - a szerkesztettség látszatát kelti. Elsősorban mégis arra alkalmas, hogy elgondolkodjunk egy "érinthetetlennek" tartott rockegyüttes pályafutásán.

Persze szó sincs lesajnálásról. A Budapesti Autószalon viszonylag fiatal rendezvény, a magyar piac kicsi, a közönség többnyire szegény, tehát csupa olyan dologgal kellett szembesülniük a rendezőknek, ami eleve behatárolja a lehetőségeket. Hiába emlegetünk gazdasági felemelkedést, hiába vásárolunk több új autót, messze vagyunk attól, hogy - mondjuk a frankfurti szalonhoz hasonlóan - nálunk is térdencsúszva könyörögjön bebocsátásért az autósvilág krémje.

Már régóta úgy tudjuk, minden megvan. A stúdiók polcait kisöpörték, a létező koncertfelvételeket lemezre vágták, egészen korai és örökre elveszett dalokat ástak elő, kevertek, kavartak, válogattak. Aztán mégis újra meg újra előkerül valami "újdonság", valami "ritkaság", amivel a rajongói étvágyat csillapítani lehet. Ha pedig nincs kéznél eredeti hangfelvétel, jöhetnek a pótlékok, könyvek, fotóalbumok, feldolgozások - szimfonikus zenekartól a trash metalig -, tévéjátékok, filmek, színpadi művek. Operettek és rántott gombafejek. A Beatles, akár a kutya vagy a gyerek, a biztos siker receptje. Mondhatjuk persze úgy is: gátlástalanul aprópénzre váltottak egy igazi értéket. Akadnak azonban a csömöri úton is kellemes meglepetések. Sőt, a most megjelent - szó szerint - hatalmas könyv talán a legfontosabb és legszebb dolog, amivel a zenekar harmincegy évvel ezelőtti feloszlása óta megleptek bennünket.

Noha az Országos Kéktúra egy nagyszabású európai turista-útvonalnak is része, kíváncsi lennék annak a taxisnak az arcára, akit arra kér a Keleti pályaudvaron egy külföldi bakancsos, vigye már el a legközelebbi pontra, ahol rácsatlakozhat az ösvényre. Pedig a megoldás kézenfekvő: az út természetesen olyan pontok mentén halad, amelyeket méltán neveznek "népszerű budapesti kirándulóhelyeknek". De hogy egészen pontosak legyünk, a kék jelzés nyugati irányból (Írott-kő felől) a Bécsi út Pilisborosjenő és Üröm közötti szakaszán, a Solymári-völgynél éri el a fővárost, és a Csúcs-hegy, a Hármashatár-hegy, Hűvösvölgy és Máriaremete érintésével hagyja el.

Ajátékot nem csak filozófiai és gyakorlati értelemben kell komolyan venni, hanem az eszközök vonatkozásában is. Egy gondosan elkészített játék már önmagában örömforrás, hát még használat közben! Ilyenkor kizökken a világ, pokolba szaladnak a hétköznapok korra és nemre való tekintet nélkül, a menekülés azonban elmarad, helyette a tapasztalatszerzés sokszor fájdalmas folyamata válik elviselhetővé, sőt élvezetessé.

Ha arra gondolsz, milyen jó is volna egy esti mulatságra úgy elmenni, hogy csupán gázálarcot, neccharisnyát és mondjuk egy tükrökkel kivarrt kínai alsónadrágot viselsz, miközben ritmusra csattogtatsz egy lovaglóostort, akkor felesleges tovább magyarázni, mi is valójában a fétis, mert helyben vagy. Ha mindezt azzal fokozod, hogy ilyen szerelésben egy budapesti nyilvános szórakozóhelyre nemhogy csont nélkül beengednek, hanem egyenesen elő is írják, sőt ezzel vívod ki a többiek rokonszenvét, akkor azonban lehetetlen helyzetbe kerültél, és a kör, akár egy minőségi bilincs, bezárult. Legalábbis mostanáig.

Elsőnek a Balaton. A hatvanas években az illetékesek ilyennek álmodhatták a szabadidő tartalmas eltöltését, sőt többet mondok: a paradicsomot. Vakító napfény, sátrak, frottírtörülközők, távolban egy fehér vitorla. A kemping füve zöld, a zuhanyzó padlójáról enni lehet, sőt van hideg sör is. És persze mindenütt pompás autók: Skodák, Wartburgok, Moszkvicsok. Ha a Kádár János Baráti Társaság azt a képregényrajzolót kérné föl, aki a Jehova Tanúinak is dolgozik, hogy idealizálja cseppecskét a szocializmust, valami hasonlót kanyarintana a kockákba. Legfeljebb a kemping nevét változtatná Holidayről Zójára. De ahhoz még neki sem lenne bátorsága, hogy három, pléddel letakart szélvédőjű Ferrarit is rajzoljon. Az túl dekadens volna.

Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.