Ma már a legenda része az is, hogy Jimmyt a média csak akkor fogadta be, amikor már nem tudott kitérni előle. Noha sorra megjelenő lemezei már a kilencvenes évek közepén hatalmas sikernek bizonyultak, a rádióállomások nem sugározták dalait, a tévében nem találkozhattunk vele. Áttörésre csak az évtized végén került sor, amikor a kereskedelmi tévék szórakoztató műsorai fölfedezték maguknak, aminek egyenes következménye lett, hogy az addig csak ad hoc jelleggel működő sztárgépezet teljes gőzzel beindult. A színes magazinok és a bulvárlapok is megérezték az üzletet, amit az eladási listák élén tanyázó popzenész személyisége nyújtott. Kezdetben csak követték minden lépését, amivel Zámbó Imre az egyik legtöbbet fotózott sztárrá vált, később felfedezték a családhoz, a nőkhöz, az istenhez fűződő viszonyában rejlő ellentmondásokat. Ezeket egymással kijátszva - a rajongókat provokálva - izgalmasnak tűnő Jimmy-kreatúrát jelenítettek meg. Nem vették el a "nép fiát" a néptől, csak épp azt szabályozták, miről folyjon a szó. A módszer alattomos és cinikus volt, hiszen a lapok éppen azt leplezték le, amit előzetesen föltupíroztak, és ebben Jimmy remek partnernek bizonyult, hiszen hajlamos volt eszményibbnek gondolt életrajzrészletekkel szolgálni, mint amilyen a valóság volt. De a tematizálási technika alamizsnát nyújtott azoknak is, akik azt akarták tudni, zenéjén kívül még miért utálják Jimmyt. A magazinok így alaposan hozzájárultak az énekes végletesen ellentétes megítéléséhez is.
Nyomozzunk együtt!
Az énekes tragédiája után a média megszabadult az utolsó kolonctól, ami akadályozhatta volna abban, hogy úgy mozgassa a sztárt, ahogy akarja: Jimmy meghalt. Szabadon kijátszható kártyák, köztük két adu ász: az egyik a zenész megjelenése, kinézete, ami állandó céltáblája volt a "pesti" vicceknek. Ezt addig csak lebegtették. A másik a haláleset oka. Ennyi sejtetés, ködösítés, célozgatás addig talán sosem volt a magyar bulvárlapokban. A legfurmányosabb stratégiával a Blikk jelentkezett. A gyászkánon közepette csak egy kérdés foglalkoztatta: ki lőtt? Berendezett egy üzenetrögzítős telefonvonalat azoknak, akik bármit tudnak, gondolnak Jimmy haláláról. Ez nyerő húzásnak bizonyult. Az olvasók információval látták el a Blikk Jimmy-sztoriért felelős újságíróját, Sebes Erzsébetet, aki hivatalból már két éve kísérte a Királyt. A rajongók örömmel szálltak be a játékba, hogy a tragédia körülményeit közösen próbálják felderíteni: ez megegyezett saját igényükkel is, hiszen kedvenc lapjukból már tudtak a zenész haláláról keringő ellentmondó nyilatkozatokról. Azzal, hogy a Blikk ezt a küldetést megosztotta olvasóival, többszörösen kötötte őket a laphoz. Egyrészt felcsillantotta az eligazodás esélyét a tények és tévutak között (egyszerre zúdult rengeteg információ az emberekre), másrészt mindegyiküket az interaktív nyomozás kicsi Sherlock Holmesává tette, akik közösen próbálják összerakni az rejtélyes "igazságpuzzle"-t. A Blikk január közepén azt írta, hogy "senki sem vizsgálja az igazi okokat", ami annyit tett, hogy "csak mi, veletek együtt", majd január végén az ezerötszáznál több hívást tartalmazó jegyzőkönyvet átadták az ORFK-nak. A stratégia kockázatos volt, és az "oknyomozás" néha kínossá is vált, például amikor Jimmy hajkoronájának eltűnéséről vagy az énekes "igazi" édesapjának felbukkanásáról írtak. A baklövések miatt a Zámbó testvérek is megorroltak a lapra, de Sebes Erzsébet szerint velük is, ahogy az olvasókkal is, sikerült megértetni, hogy "a Blikk az egyetlen, amely tényleg ki akarja deríteni az igazságot".
Történet kerekedik
A Jimmy-sztorit már az énekes életében az összes sztármagazin alaposan megfejte, de halála után ő lett a legnagyobb példányszám-növelő tényező. A "Király" népszerűségét meglovagoló írások ugyanis szélesítették e lapok olvasótáborát, hiszen ezután azok is állandó olvasókká váltak, akik anyagi helyzetüknél fogva nem tartoztak az elsődleges célközönséghez, de mindent be akartak szerezni a sztárról. A Story például rekordpéldányszámot ért el, amikor Jimmyről fürdőnadrágos fotót közölt, így aztán a történetet tovább kellett gyúrni. A januári számok a fájdalom és a gyász monumentalizálására törekedtek. Kétszer is címoldalra került a zokogó család, a gyászszertartásról készült képanyag karizmatikus kockáit pedig az a fotósorozat jelentette, amely a sírástól eltorzult arcokat filmriportszerűen ábrázolta. Ellenpontként feltűnt az "amerikai álom" magyar változata, amit a legenda szerint Jimmy még a koszos kis állomáspresszó szólistájaként álmodott, hogy egy nap "neki gyúlnak meg a fények". Ebből a vízióból bontotta ki a Story az István utcai szülői házban induló, a Casanova báron és az Interpop-fesztiválon átívelő karriert a "nép sztárja" képig. Az ábrázolásból egyszerre süt - az idősíkokat összemosó - kihunyó gyertya- és erősödő rivaldafény. Ezt aztán úgy is meg lehetett ismételni, hogy a Király életét (szintén gazdagon illusztrált képriportban) dalaira fűzték fel. De talán még a Story is kifogyott volna a patronokból, ha Jimmy hozzátartozóinak "nem jut eszükbe" papírra vetni mondanivalójukat. A Story lett a Jimmy-könyvek többségének médiatámogatója. Úgy promotált, hogy közben utánament olvasói elvárásainak. (Ez a mai sajtógyakorlatban természetes. Például a Blikk is így támogatta "a testőr könyvének" a megjelenését.) Közben más médiumokkal összhangban (amelyek egyáltalán nem akartak lemaradni) megszületett az a Kelly Familyre és a szappanoperák világára egyaránt emlékeztető családregény, amelyben mindenkinek fontos, aprólékosan stilizált szerep jutott. A cinizmus itt is tetten érhető, hiszen az újságok a közismertté tett családot állandó célozgatásokkal osztották meg, az özvegy és a testvérek megromlott viszonyára játszottak, ami a történetet ismét színesebbé, izgalmasabbá tette. Jellemző, ahogy a lapok az örökségért folytatott harc és a kapzsi család képét lebegtették, miközben a valóságban fillérekről volt szó ahhoz képest, amekkora hasznot néhány lap húzott a Jimmy-sztoriból.
A 2000 karácsonyára megjelent exkluzív album (Bodonyi László: Zámbó Jimmy nemcsak dalban mondja el) eleinte totális bukásnak nézett ki, de az énekes halálát követően alig győzték utánnyomni, így nyilvánvalóvá vált, hogy a rajongótábor vevő a témával kapcsolatos riportkönyvekre, melyek műfajukat tekintve a "konfesszióirodalom" triviális példái. Vallott az özvegy, a testvérek, a testőr, Jimmy első házasságából származó fia, Krisztián, a csepeli rendőrfőkapitány, Vágó Imréné (aki a haláleset kivizsgálását vezette, egyúttal a család barátja is volt), utoljára pedig a felbukkant egykori szerető, Háfra Mari. A könyvek ahelyett, hogy rendet tettek volna a Jimmy-sztoriban, még nagyobb összevisszaságot okoztak. Ha el is fecsegtek pár titkot, az emlékművet nem rengették meg. Viszont a párhuzamos életrajzok erősítették a sztár mítoszát, életének ábrázolásában felülkerekedtek az irracionális elemek (Isteni hang, nép fia, nép királya stb.). Tehát az, ami leginkább "biztosnak" tűnt. A kötetek közül többet a Hungalibri Kft. jegyzett. Baráz Miklós, a kiadó munkatársa elmondta, megdöbbenve tapasztalták, hogy Budapesten a nagy belvárosi könyvpalotákban a vallomások legfeljebb egytizede kelt el, míg a maradék a külvárosi könyvesboltokban vagy a nagy szupermarketekben talált gazdára. Jimmy tehát a vidék és a pesti külváros sztárja volt. (A műfajt, amiben jeleskedett, szociológusok nem véletlenül keresztelték el "rurális pop"-nak.) Kiugró sikernek számított A Király - Szívünkben él (20 ezer példány) és a Százszorszép Kiadó gondozásában megjelent Tóth Krisztián-könyv, a Zámbó Jimmy testőre voltam (15 ezer példány). De az olyan, kevésbé sikeres munkából, mint Az összetört szívek címűből (Zámbó testvérek) is elfogyott vagy hatezer.
Támad a múlt
Antalóczy Tímea, az MTA Szociológiai Intézetének munkatársa a Jimmy-jelenséget a szappanoperák és más hasonló "műsorfolyamok" sikeréhez hasonlítja. Szerinte ezek jóval szélesebb társadalmi réteget szólítanak meg, mint ahogy azt a legtöbb elemzés feltételezi, és úgy véli, Jimmy sztársága egy olyan érzelmi hiánygazdaságba ékelődött be, ahol az emberek a szomszédjuknak se köszönnek, viszont szükségük lenne melegségre, szeretetre. A zenész dalaival, melyek egyszerű érzelmek nosztalgikus felidézései, folyamatosan és megbízhatóan kiszolgálja ezt az igényt. "A maga világában harmóniát teremtett, így azok vágyait is kifejezte, akik az élet rosszabbodásában a tradicionális eszmények - család, vallás - elvesztését látták. Azoknak az embere volt, akik nem érzik, hogy a rendszerváltás után milyen társadalmi csoporthoz tartoznak. Jimmyt közülük valónak tekintették, aki indulását nem feledve, sorsközösséget vállalt velük, és képviselte őket egy olyan nyilvánosságban, ahová már nem ér el a hangjuk. Ott, ahol aztán az énekes sem tudott igazán eligazodni. Ezért is maradt számukra emberi. Akik szerették, azoknak nem csinált sztár volt, segített áthidalni a tegnap és a ma közti szakadékot, megnyugvást, menekülési lehetőséget jelentett a jelenben. Az énekes sorsa igazolta a mítoszt: bárkiből lehet király, és ez mégiscsak a lehetőségek hazája. Jimmy sikere a tömegek lázadása is volt a média elitista ízlésével és a globalizáció kulturális világával szemben."
Sági Mária művészetpszichológus szerint a Jimmy-hívők zenei élménye érzelmi tartalmában ugyanolyan, mint például a komolyzene-rajongók katarzisa Mozart hallgatása közben. "Az egyén érzelmi projekciója arra a zenére tud rávetülni, amit ismer. Az ember olyan zenét fogyaszt és gyárt, aminek konzumálására és előállítására képes. Ez összefügg származással, életkorral, képzettséggel, öröklött kulturális mintákkal. Ezért volt Kodálynak igaza, hogy a zenét már kisgyermekkortól tanítani kell, hiszen csak így érhető el az általános kulturális színvonal emelkedése."
Simon Frith brit rockkritikus, egyetemi professzor A populáris zene esztétikájához című dolgozatában abból indul ki, hogy a kortárs popzenét azért gyártják, hogy eladják, és leszámol például az eredetiség legendájával, amely szerinte csak bizonyos műfajok - például a rock - sajátja. A zene szociológiai funkcióit vizsgálva bevezeti a "birtokbavétel" fogalmát. Ez egyrészt arra utal, ahogy az egyén a zenét identitása részévé teszi: ha támadják az idolt, mintha őt támadnák. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy minden ember a saját zenéjét - mint valami különlegességet - hallgatja, amely kiszakítja a hétköznapi rutinból, az önmegismerés mámoros módját kínálja, túlmutat a valóságon. Tehát a zene is birtokba veszi a hallgatót. Ez a kétirányú jelenség függvénye annak is, hogy a zene segít-e meghatározni önmagunkat a világban: kik vagyunk, és főleg kik nem, valamint alkalmas-e a zene érzelmeink kifejezésére? Végül: képes-e az emberi emlékezőképesség formálására, az időérzékünk szervezésére, segít-e a jelen intenzív megélésében, a múlt felidézésében? A popzene minőségére vonatkozó kérdés Frith szerint úgy hangzik, hogy képes-e arra, hogy ezeknek a funkcióknak megfeleljen. Antalóczy Tímea szerint Zámbó Jimmy sokak számára egyszerre volt "identifikációs modell, tolmács és időgép".
Rocker és ikon
Zámbó Imre sztárrá válása logikus volt, hiszen a könnyűzenében azok az énekesek válnak leginkább népszerűvé, akik szépen tudnak szerelmes dalokat énekelni. Csakhogy ez kevés, a sztárnak megfelelő médiarutinnal is rendelkeznie kell. Zámbó Jimmyből ez hiányzott, az pedig kimondottan fájdalmat okozott számára, hogy az ő "sztárságáról" más jött át a médián keresztül, mint amit szeretett volna. A Warner Music Hungary vezetője, Joós István úgy nyilatkozott, hogy hamar megtalálták a Jimmynek megfelelő imázst, csak vele volt ezt nehéz megértetni. Az énekes büszkesége, a "négy és fél oktáv" hiába lett védjegye, önmagában kevés volt, ahogy a "Füstös éjszaka blues" sikerét is csak kitérőnek tekintette a kiadó. Noha Jimmy mindig alázattal beszélt a közönségéről, és pontosan úgy viselkedett, ahogy azt elvárták tőle, az érzelmes popzenét éneklő ember valójában egy "Delhusa Gjonos" figurára vett bőrkabátos rockernek tartotta magát, aki legszívesebben mindig Harley-Davidsonon érkezett volna. A sztárgépezet csak a maga logikája szerint alakította őt, kirakatba tette magánéletét, és mivel ez tűnt a legjobban kommunikálhatónak, a tömegek popzenei királyává tette. Erősítette a sztár és a rajongó közti hierarchikus viszonyt, amely elől Jimmy a maga módján próbált kitérni: "Ne, Istennek ne! Hívjanak akkor inkább már Királynak. Ha a közönség így akarja." S a publikum a csodálat és megbecsülés ritualizálásával Jimmyt a rendszerváltás utáni legnagyobb sztárrá tette. A koncerteken egy előzetes koreográfiának megfelelően borították virágesőbe, a rajongók verseket írtak és imádkoztak hozzá, gyűjtötték a képeit. A gyász ezeket a szakrális jegyeket még általánosabbá tette. Jimmy-ikonok készültek, láthatóan máriaképes beütéssel (lásd A hívők című írásunkat), az énekes ölébe nyugodtan oda lehetett képzelni a legkisebb fiút, Adrián Márkot. A kultusz hihetetlen kreatív energiákat szabadított fel, parapszichológiai esetek (gyógyulás Jimmy-zenére, halálközeli élmények Jimmyvel) kerültek napvilágra. A család magához rendelte és befogadta a hívő alattvalókat. Kialakította a művész hitközségének templomát, a Zámbó Jimmy-emlékhelyet, ahol hetente ismétlődhetnek a rítusok. Az énekes megidézésére tiszta hangú epigonok állnak ugrásra készen, és persze a Zámbó Band, amelynek frontembere, Zámbó Árpy a Jimmy-kultusz továbbélésével még befuthat. Az énekes meghalt, de a rajongók mára közelebb kerülhettek hozzá, mint valaha.
Bogár Zsolt
A hívők
Az énekes halálának évfordulóján rendezett megemlékezéseken a családtagok mellett az a körülbelül száz emberből álló "kemény mag" képviseltette magát, akik számára Zámbó Jimmy nemcsak tragikus sorsú popsztár, még csak nem is Király, hanem annál is több: csodatevő, aki házasságokat ment meg, betegeket gyógyít, értelmet ad az életnek, aki halálával - ha kimondatlanul is - megváltóvá vált. Akik gyertyát gyújtottak január 2-án a csepeli temetőben, engesztelő misén imádkoztak a Rózsák terén, a görög katolikus templomban, majd este a Köztársaság téri Zámbó Jimmy-emlékhelyen virrasztottak, azok a világ végére is elmennének az énekes kedvéért. És az is biztos, hogy az emigrációban szenvedő Kossuth Lajost leszámítva, nem volt még olyan személy Magyarországon, aki annyira megmozgatta volna a rajongók kreatív fantáziáját, mint Zámbó Jimmy.
Már a temetőben láthattunk az énekes fotójával díszített gyászruhát, és néhány virágkölteményt Jimmy-témakörben, az első képzőművészeti munka azonban csak a misén került elő: Balla József veszprémi autodidakta festő az alkalomra készített művét az oltár hagyományos kegytárgyai között helyezték el, és a szertartás végén tulajdonképpen fölszentelték. Az ikonnak mondott képen Zámbó Jimmy fején korona, arca mosolyra áll, mozdulata viszont a "Jézus szíve" műveket idézi, csakhogy ő nem a szívére, hanem a belső zsebéből kikandikáló eredeti CD-re mutat. Balla József legendája szerint tavaly, a temetés napján talált két ecsetet a földön, és ezek "vezették" alkotás közben.
"Nagy öröm számomra, de egyúttal gyász is, hogy átadhatom ezt a képet. Rajongói lelkemet, szívemet adtam bele" - mondta Balla József, miután ünnepélyesen megajándékozta festményével a Zámbó testvéreket, akik a művet a Zámbó Jimmy-emlékhelyen állították ki, közvetlenül egy trón előtt, amit szintén a rajongók készítettek.
A Köztársaság téri emlékhely - ahol a gyásznapon a Zámbó Band műsora, Jimmy-dalok hallgatása és virrasztás szerepelt a programban - a rajongók számára valóságos templom, ahol minden hétvégén találkozhatnak, és ahol minden dekoráció az énekes emlékét idézi. A nagyméretű fényképek, aranylemezek és fellépőruhák mellett láthatók azok a darabok is, amiket az ügyesebbek készítettek: Jimmy faszobor és grafika formájában éppúgy szerepel, mint gobelinként.
Az egyik idős rajongó, aki lányával és unokájával látogatja rendszeresen a helyet, a titkot a következőkkel magyarázza: "Itt olyan a hangulat, hogy a mai világban ilyen kevés van. A lányom kétgyerekes családanya, rendesen ellátja a háztartást, de ezt fenntartja magának, és a férj hozzá is járul, hogy jöhessen. Az unokám tánciskolába járt. Az édesanyja azt mondta neki, ha van kedve, eljöhet. A kicsinek addig a Vad angyal volt a kedvence, de egyszer eljött, és azóta abbahagyta a tánciskolát, túl sok lett volna anyagilag, és minden szombaton itt van, mert itt nem számít, hogy fiatal, öreg, nő vagy férfi. Mondja meg, hol mehet el egy édesanya a gyerekével, egy sehányévessel valahova? Itt nem vetik ki, hogy eljön azzal a pici gyerekkel, és együtt éneklik azokat a szép énekeket. És vannak, akik vidékről jönnek, össze vagyunk barátkozva. Hát, meghívjuk magunkhoz. Mondja meg, manapság ki hív meg valakit a lakására aludni, ha az nem tud hazamenni vidékre?"
Ennek megfelelően a hangulat sem a zenés-táncos szórakozóhelyek megszokott nyüzsgését idézi. Nincs tánc, az elsősorban nőkből álló közönség gyertyát gyújt, vagy egymás kezét fogva, ringatózva énekli a dalokat, amelyek gépből vagy a Zámbó Band előadásában hallhatók. Sokan viselnek jelvényt, Jimmy-pólót, sőt Jimmy-blézert, ketten pedig "Jimmy 2001" feliratú fehér horgolt mellényt húztak gyászruhájukra.
"Mi, Jimmy-rajongók köszönjük a Zámbó testvéreknek a helyet, ahol tényleg három generáció szórakozhat gondtalanul. Egyik barátnőnk horgolta a mellényeket, ő is Jimmy-rajongó, de nagyon beteg szegény. Más a gyerekét nem látogatja a kórházban, mi meg elmentünk hozzá. Most otthon van, felkelni sem tud, pedig még csak 54 éves, de csinálja a Jimmy-mellényeket, és azokat a kis terítőket, amik a mécsesek alá kerülnek. Most ő az ügyeletes, videóra veszi a Találkozásokat és a Sateliten az emlékműsort. A karácsonyt is csak úgy vészelte át, hogy átvettem neki Jimmy-kazettákat. Azt hallgatta, az adott neki erőt. Mindennap meggyújt Jimmy emlékére egy gyertyát."
A rajongók készségesen beavattak a részletekbe is. Láthattunk koronás J-vel díszített zoknit, aranykeretbe foglalt tűzzománc medált, tetoválást. Még sincs szó Jimmy-iparról, hiszen minden házilag készült vagy egyedi megrendelés alapján gyártott darab.
A pénz azonban nem számít, ahogy az egyik rajongó fogalmazott: "Éva barátnőmnek tavaly júniusig a nyugdíjából 54 ezer forintba került Jimmy, de ő mindent felírt. Én pontosan nem számoltam utána, de a rengeteg újságköltség, fényképelőhívás, koncertjegy, kazetta, CD és könyv összege hatjegyű lehet. Nem gondolkodom ilyesmin."
- legát -
