Csakhogy a hangmérnöki teljesítmény még nem zene, pláne nem művészet, és ezzel meg is érkeztünk a könnyűzene történetének legnagyobb szereptévesztéséhez, a progresszív rockhoz, amelynek a Pink Floyd emblematikus zenekarává vált. Ennek a jellegzetesen "hatvannyolcas" műfajnak a képviselői, megrészegülve a váratlan sikertől, valóban elhitték, hogy amit csinálnak, az új "komolyzene", nagybetűs művészet, pedig csak a rock and rollnak volt valami egészen elképesztő, torzult leágazása. Ez persze csak később derült ki, ráadásul a Pink Floyd hetvenes években megjelent lemezei - ellentétben a kutyaütőkkel (Emerson, Lake & Palmer, Yes, Eloy stb.) - ma is a hallgatható darabok közé tartoznak, még ha bizonyos fenntartásokkal is. Ami viszont a csontig lerágott The Wall (1979) után következett, az visszamenőleg is kompromittálta a teljes "életművet". Roger Waters (basszusgitár, ének, "szellemi vezér") 1981-es távozása után mind az ő szólólemezei, mind a többiek (David Gilmour - gitár, Rick Wright - billentyűs hangszerek, Nick Mason - dob) nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Pink Floyd-próbálkozásai maximum a "legszánalmasabb hatásvadászat" kategóriában indulhattak eséllyel. (A dolognak egyébként most sincs vége, jövőre jön az új Waters-lemez!)
Úgy tűnik, a Pink Floyd olyan ma a zenében, mint az elsősorban sci-fi-rajongók és természetgyógyászok által "nagy művésznek" tartott fantasyfestő, Boris Vallejo a képzőművészetben: tömény giccs. Mégsem lehetünk ennyire igazságtalanok, a zenekar ugyanis nagyon sok felejthetetlen dalt, tulajdonképpen "sláger"-t (Money, Another Brick In The Wall, Hey You, Comfortably Numb, Wish You Were Here stb.) is hagyott maga után. Ha pedig az együttes indulását, első éveit tekintjük, amikor még egy álomszép rock and roll-angyal, Syd Barrett kezében volt a gitár, őszintén elszomorodhatunk, hogy a Pink Floyd története így alakult. Az egészet ugyanis Barrett találta ki, és 1966-67-ben megalkotott dalai a rock történetének megkerülhetetlen darabjai. Noha ő is a rhythm and blues felől érkezett, csöppet sem izgatta a tradíció vagy az éppen menő pályatársak. A Pink Floyd első lemeze, az 1967-ben megjelent The Piper At The Gates Of Dawn olyan stílusteremtő alapmű, amelyhez képest az annyit emlegetett és ugyanabban az évben megjelent Beatles-album, a Sgt.Pepper´s Lonely Hearts Club Band csak elavult operett. Barrettből mégsem lett bálvány, túl korán kivonta magát a forgalomból. 1968-ra már teljesen leépült a drogoktól, viszont nem halt meg, hogy aztán Jimi Hendrixhez és másokhoz hasonló áldozatként lehessen felmutatni - egész egyszerűen elhülyült. 1971 óta él családi gondozásban, állítólag érméket rakosgat, és tradicionális dzsesszt hallgat. Sohasem került az őt megillető helyre.
Az Echoes e tekintetben talán némi pótlékot jelenthet. Barrett öt dalát (Astronomy Domine, See Emily Play, Bike, Jugband Blues, Arnold Layne) hallgathatjuk meg, ami a meglehetősen széles merítéshez képest tisztességes mennyiség. Talán mondani sem kell, hogy az album túlnyomó részében a már említett "slágerek" szerepelnek, a nyolcvanas-kilencvenes évek "művei" viszont alig-alig. A lemezre került két hosszabb szerzemény, az Echoes és az éppen Barrettnek ajánlott Shine On You Crazy Diamond pedig ma is vállalható munka. De ami a legfontosabb, az a felfuvalkodottság és álartisztikum, ami oly szánalmassá tette a Pink Floydot az elmúlt húsz évben, titokban marad.
Az elején azt írtam, a lemez a szerkesztettség látszatát kelti. Lehet, hogy szó sincs erről, csak egyszerűen fölpakoltak huszonhat számot tetszőleges sorrendben két lemezre. Végeredményben mindegy. Jól tették.
- legát -
