Helló sztalker!
A Budai-hegységről sokan azt gondolják, hogy ma már csak az ingatlanügynökök fantáziáját képes megmozgatni, pedig akadnak olyan részei, ahol tényleg csak a madár jár. Valószínűleg ezek közé tartozna a Fenyőgyöngye-Hármashatár-hegy szakasz is, ha nem volna éppen verőfényes vasárnap délelőtt. Így azonban még az sem okozna különösebb meglepetést, ha a kék jelzés mellé egyúttal a "megtelt" táblát is kiakasztanák. Annyian próbálnak a csúcsra törni, hogy kezdjük azt gondolni, Lagzi Lajcsi-koncert vagy Szaknévsor-osztás van odafent, a népek ráadásul egyáltalán nincsenek kirándulónak öltözve: sehol egy kulacs, bricsesz, zergetollas-jelvényes kalap. Noha madártrillára, fenyőillatra és ismerős, ám mégis mindig az újrafelfedezés örömével járó erdei csendre számítottunk, megható ez az érdeklődés, hiszen a Hármashatár-hegy autóval is megközelíthető, noha kevesen élnek a lehetőséggel.
Felfelé menet még foggal-körömmel ragaszkodunk a kijelölt turistaúthoz, bár meglehetősen komikus, ahogy a kék jelzés áthalad a már említett autóúton, hogy úgy ötven méter után ismét visszatérjen a túlsó oldalra. Mielőtt arra gondolnánk, mindez csak arra való, hogy "vadregényesebbé" tegyék a sétát, rá kell döbbennünk: a Hármashatár-hegy tetejére (495 méter) feljutni azért mégsem olyan, mint egy laza séta a Városligetben. Inkább egy jó kis közepes erősségű, dohányosoknak tüdőt próbáló mászás, amelynél néha a verejtékcseppek is előbújnak. Sőt ha az utolsó, kimondottan meredek szakasz hosszabb lenne, akkor minden bizonnyal nem lennének itt annyian.
Bármerre túrázunk, nincs annál szebb, mint megérkezni egy hegytetőre. A Hármashatár-hegy csúcsán olyan pazar panoráma tárul elénk, hogy óhatatlanul eszünkbe jut: a lábunk előtt hever a város. A János-hegyi kilátó éppúgy megvan, mint "buda, a távolban egy fehér vitorlázógép, a pilóta talán azt énekli: kétszer kettő néha öt; de nem kell irigykedni, előttünk is szédítő távlatok vannak. A közvetlen környezet viszont merő utópia, ha a műfaj etalonjának az 1984-et tekintjük. Noha a Kéktúra útikönyv megemlékezik arról, hogy a hegytető "antennákkal, rádiótornyokkal sűrűn teletűzdelt", arról nincs szó, hogy a gyerekekre különösen kell vigyázni, nehogy beleessenek a számos, betonnal bélelt, minden bizonnyal légvédelmi célból épült gödör valamelyikébe. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a turistaháznak tűnő objektum - Rekettyés büfé - mellett "gyerekkilátó" felirattal egy decens őrtorony áll, ahonnan egyébként csak a fák koronáját látni, tövében pedig egy eladó Wartburg kombi, elgondolkodunk, ne fogadjunk-e sztalkert. A büfé előtt nemcsak azonosíthatatlan fajtájú kutyák, hanem kisiskolások is játszanak. Igaz, ők nem labdával, hanem egy pirosra festett járókerettel.
Nagykörút
Az vesse ránk az első követ, aki nem a rövidebb utat választotta volna! Azt már az elején megfogadtuk, Hűvösvölgyig meg sem állunk, ehhez azonban vissza kellene fordulnunk, és ugyanazon az úton visszamennünk. Csakhogy más útvonal is akad, a kék kör turistaút, majd egy rövid séta a sárga jelzésen, ami ugyan levág egy darabot a "országos kék"-ből (Fenyőgyöngye-vitorlázórepülő-tér), és emiatt kiesnek olyan látványosságok, mint például az Árpád-kilátó vagy a homokhegyi lövészárkok, viszont kétségtelenül elegánsabb megoldásnak tűnik.
Egészen odáig, hogy sehol sem találjuk a sárga jelzést. A kék kör viszont azt jelenti, hogy "körtúra", vagyis a Hármashatár-hegyre vezet vissza. Már az orrunkhoz érnek az antennák, amikor mindez teljesen világossá és borzasztóan kínossá válik. Végül egy álomszép, ám teljesen jelöletlen csapáson le tudunk ereszkedni, ám mielőtt azt gondolnánk, itt aztán civilizációnak se híre, se hamva, az egyik tölgyfán azt olvashatjuk: "Itt járt Bíró Gézáné, 1999." Rövid idő alatt a vitorlázórepülő-téren kötünk ki, ahonnan már tényleg csak egy ugrás a kék útvonal. A térkép alapján.
Ha megkínoznának, akkor sem tudnánk megmondani, hogyan kerültünk mégis a Völgy utcai villamosmegállóba. Legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy a végén azért lyukadtunk ki a Moszkva téren, mert rossz irányból vártuk az 56-ost.
- legát -
