Amit Rióban, Velencében karneválnak neveznek, Mohácson busójárásnak. Ijesztő, nyirkos, szőrös, mégis messze földön híres. Ne szerénykedjünk: világszám.
A legenda szerint a mohácsi vészt követően alaposan átrendeződtek a gazdasági erőviszonyok. A szpáhi rutineljárást - kardélre hányás, leánykereskedelem, janicsárképzés - követően megérkező konstantinápolyi üzletemberek szőnyegben, bőrdzsekiben és frottírzokniban láttak fantáziát, ami azt is jelentette, hogy a helybéli sokácok, akik elsősorban ipari konyakban, lakodalmasrock-kazettában és Zastava-alkatrészben utaztak, gyakorlatilag kiszorultak a piacról. Egy darabig még próbálkoztak a Duna túlpartján lévő mocsaras szigeten, de hamar rájöttek, nemcsak a megfelelő logisztikai háttér hiányzik, hanem a vásárlóközönség is. Unalmukban busóálarcokat kezdtek faragni, divatba hozták a kifordított báránybőr bundát, a kimondottan idegesítő hangú kereplőt, majd egy viharos éjszakán visszatértek Mohácsra, és kiűzték a törököt. Így lett a busójárásból népszokás és idegenforgalmi látványosság.
A történet szépséghibája csupán annyi, hogy a sokácokat csak jó tíz évvel a a török kiűzése (1687) után telepítették a környékre, de ez az, ami nem sok embert zavar Mohácson. A busójárás tulajdonképpen nagyszerű ellensúlyozása a várossal kapcsolatos tragikus sztereotípiának: "Neked Mohács kell? Jó, akkor gyere le farsang idején!"
A rendezvény központi színpadán öles betűk hirdetik a nagylelkű támogató, a Gazdasági Minisztérium nevét, míg a környező utcákat teljesen elfoglalják a vásározók bódéi. A kínálat majdnem olyan, mint bárhol másutt, ahol "népművészeti kirakodóvásár"-t hirdetnek meg: bőrdíszmű, faragvány, mézeskalács, vattacukor, kínai plüsskutya, köcsög. Slágercikknek kétségtelenül a kereplő (mérettől függően: 400-1500 Ft) számít, boldog-boldogtalan ezzel próbálja hangulatba hozni magát. Becsukott szemmel azt is gondolhatnánk, hogy a kender-juta gyár üzemcsarnokában vagyunk, esetleg sáskaűzésen. Néhány álbusó is feltűnik, a legtöbben Frankenstein-gumiálarcban, de látunk egy műbőr dzsekis kisfiút, aki testszínű harisnyanadrágot húzott a fejére úgy, hogy szemet vágott a fenékrészre. Persze agyagbusót, papírbusót, szalmabusót, busós pólót, sőt eredeti maszkot is vásárolhatunk.
"Tizenöt-húszan lehetünk, akik maszkot készítünk, vannak, akik megélhetési faragók, de azért a legtöbben hobbiszinten űzzük. Én nyugdíjas vagyok, előtte használt bútorral foglalkoztam. Nem azok a busómaszkok, amik hatalmas fogú, vigyorgó, bohócszerű álarcok, hanem azok, amelyek tükrözik a hagyomány ősi mitológiai mivoltát. (Lásd Árkádia alatt című keretes írásunkat.) Az álarcnak megvannak a maga apró titkai: a formája, a nézése, a mérete. Készítjük vörös fűzfából, égerfából, hársfából, ki mihez jut hozzá, mivel problémás az anyagbeszerzés. Én igyekszem az ősi busómaszktekintetet megfaragni" - mondja Kulutácz Mátyás, aki nemcsak farag, de a Mohácsi Búso Club (ők így írják) elnöke is, amely a legrégebbi hagyományőrző közösség a városban. "Van több társaság is, de csak nekünk van adószámunk. Hogy mit csinálunk? Egész évben készülünk a busójárásra. Én eddig huszonkét alkalommal öltöztem be, idén viszont inkább árulok." A maszkok 5000 forintról indulnak, de van, amelyikért százezret is elkérnek.
Meglepő, de
bárki lehet busó,
nem csak a mohácsiak, nem csak a sokácok. Ha valaki rendelkezik egy tisztességes busófelszereléssel, akkor csatlakozhat a többiekhez, és "járhat" egyet februárban. A Mohácsi Búso Club ismertetője a következőképpen írja le a klasszikus busószettet: "Szőrével kifordított birkabunda, melyet derékon kötél fog össze. Vászonból szőtt fehér gatya, mely kitömhető szalmával, de készülhet egyéb szőrméből is. Cifra mintás vagy úgynevezett bütykös női harisnya, keresztkötéssel felerősített hosszú szíjú bocskor. A legfontosabb az álarc, mely leggyakrabban matt sötétvörös színűre van festve. Mindig és kizárólag emberi arcot ábrázol, egyedenként fellelhető rajta az emberi arckarakter minden fajtája. Egyéb kiegészítők: tarisznya a vállon, kolomp, amely az övön lóg, valamint a busó fegyverei: kereplő és buzogány."
"Egy busó ne húzzon gumicsizmát" - teszi mindehhez hozzá Kulutácz Mátyás, miközben a színpadon dübörög a folklór, néptáncegyüttesek jönnek-mennek. A nagy attrakcióra azonban délutánig várni kell. Élő busót csak az egyik mellékutcában látunk, pálinkásüveggel a kezében, elég koordinálatlan mozgással igyekszik a Duna-parti Sokácrév irányába, ahol viszont hamarosan elkezdődik a show, a busójárás első felvonása,
a dunai átkelés
A vízparton máglya ég, hemzsegnek a busók a kordonnal elkerített részen, és alig várják, hogy hajóikkal megérkezzenek a többiek. Nehéz megállapítani, hogy beszélgetnek-e, vagy a hagyománynak megfelelően csak "artikulálnak, és bao-bao hangot adva riogatnak". A túlparton csupán négy csónak körvonalait látni, ebből az egyik rendőrségi. Beszélik, hogy szondáztatják a busókat, sok errefelé a vízi baleset, résen kell lenni. Aztán bevontatnak egy ágyút. Ekkor már diszkréten, de határozottan lökdösődő nézősereg is akad. Lövés dördül, még egy, és odaátról megindulnak a csónakok. Negyedóra múlva jelenik meg az első, a másik kettőt viszont elsodorja a Duna, jó ötszáz méterrel távolabb érnek partot, úgyhogy csúszik a program, meg kell várni, amíg a pórul járt hajósok gyalogszerrel megérkeznek, hiszen csak velük együtt indulhat az egyre vidámabb csapat Mohács főterére.
De azért nem csak vidámságból áll az élet! A város felé menet útba ejtjük a "kiegészítő program"-ként meghirdetett galamb-, haszon-baromfi- és díszmadár-kiállítást a Belvárosi Általános Iskola tornatermében, ahol komoly tekintetű fér-fiak settenkednek a kosárlabdapalánkok alatt elhelyezett ketrecek körül a jó vásár reményében. Hogy Mohács nemcsak busójárásban, hanem galambban, haszonbaromfiban és díszmadárban is erős, mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel az iskola előtt is láthatunk jó néhány ketrecet, sőt az egyikben egy olyan fehér madár várja új gazdáját, aki derékig galamb, attól lejjebb viszont kimondottan csirke.
Amíg mi a pompás állatokkal foglalkoztunk, a busók megérkeznek a főtérre az ágyúval, szekerekkel és a hagyományos télbúcsúztató koporsóval. A rövid "szabadfarsangolás"-t követően - ez a már megszokott kereplőzés és italozás mellett azt jelenti, hogy kedves családtagunkat lefényképezhetjük egy busó társaságában - megszállják a városházát, és csak ezután következhet a színpadi busóavatás, ami annyit tesz, hogy egy ifjú legénynek ünnepélyes keretek között átadnak egy teljes busófelszerelést. Az álarcot Budai Zoltán, a Gazdasági Minisztérium turisztikáért felelős helyettes államtitkára adja át a megilletődött gyermeknek. "Hogy a busójárás sikeres legyen, három dologra van szükségünk. Szükséges, hogy látványos legyen, ezért a Gazdasági Minisztérium
a Széchenyi-terv keretében
nyolcvan busóruhát ajándékozott a városnak. Szükséges, hogy zajos legyen, ezért az ajándékok között egy busóágyú is szerepel. Ahhoz azonban, hogy sikeres legyen, kell egy harmadik dolog is. Mégpedig az, hogy a megnyitó beszéd rövid legyen. Jó szórakozást!" - mondja vidáman az államtitkár, majd népi táncosok jönnek, és folytatódhat a mulatság egészen kedd estéig, amikor a mohácsiak egy kiadós máglyával és koporsóégetéssel búcsúznak el derék busóiktól, de leginkább a téltől.
- legát -
Árkádia alattBusó, az ősi árkádiai Pán című dolgozata, amelyben a szerző a mohácsi hagyományt a pásztoristen több ezer éves kultuszának egy különleges megjelenési formájaként értelmezi, sőt megállapítja: "A busó és busójárás az európai őstörténelem hiedelemvilágának folytonossága."
Hogy ez a voltaképpen pogány szertartás évszázadokon át megmaradhatott, Czita Katalin szerint annak köszönhető, hogy az egyház afféle farsangi eseménynek könyvelte el, és ezért nem is üldözte, másfelől viszont a "mohácsi sokácok egymás közt sem beszéltek róla, ezért nem volt a busónak eredetmondája sem, hiszen vallási okokból, a kereszténység felvétele után kilétét elhallgatták egy ideig, aztán elfelejtették, és ezért maradt meg, igaz, csak tudatalatti formában a mai napig is ősi alakja".
A busójárás első írásos emlékei a tizennyolcadik század végén születtek. Ezekben többnyire egyházi méltóságok fejezték ki nemtetszésüket, 1783-ban például a pécsi püspök határozottan a betiltása mellett emelt szót, sőt 1801-ben elrendelték, hogy "aki átöltözik, 12 pálca büntetést kap nyilvánosan". Az esemény azonban mégsem sorvadt el, sőt egyre népszerűbbé vált. Olyannyira, hogy 1851-ben az osztrák katonaságot kellett kivezényelni, hogy rendet teremtsenek. A hagyomány turisztikai látványossággá a 1930-as években vált, 1950-től azonban legfeljebb egy-egy busó dülöngélt farsang idején Mohács utcáin.
Tíz évvel később mégis újraéledt a busójárás, ekkor vált a maszkfaragás hivatalos népművészeti tevékenységgé, busókat ábrázoló bélyegsorozatot adtak ki, és ekkor vált már-már ténnyé az a legenda, amely a busók megjelenését a török kiűzéséhez köti.
