Lemez: A hetedik (The Cult: Beyond Good and Evil)

  • - legát -
  • 2001. július 12.

Zene

Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.
Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.

A Cult azonban más volt. Egy olyan időszakban - nyolcvanas évek közepe - jelentkeztek sallangoktól mentes, tiszta rockzenével, amikor a műfajon belül szinte kizárólag a bohóc kategóriába sorolható metálzenekarok voltak a pályán, így aztán nem csoda, hogy valóban kultuszzenekarrá váltak. A zenekar 1985-ös Love, az 1987-es Electric, de legfőképpen az 1989-es Sonic Temple című lemezeit túlzás nélkül a műfaj legfontosabb darabjai közé sorolhatjuk; ha egy Hendrix- vagy egy Led Zeppelin-album mellé tesszük a polcra, nem fogják lelökni ezeket. Lefogadnám egy százasban, hogy a Cult működése nem kis mértékben járult hozzá, hogy a kilencvenes évek elején a rock ismét a figyelem középpontjába került, és a műfajt bedarálta a mainstream.

Olyannyira, hogy Matt Sorum dobost 1993-ban az aktuális szupersztár Guns ´n´ Roses szerződtette, Astbury és Duffy pedig ugyanebben évben a Pure Cult című válogatáslemez kapcsán megtudhatta, milyen listavezetőnek lenni. 1994-ben még kiadtak egy lemezt, ezt követően azonban a Cult gyakorlatilag megszűnt létezni.

De hát oly korban élünk, amikor azt a szót, hogy "megszűnik", rock- és popzenekarra kimondani több mint könnyelműség. Lassan ott tartunk, hogy a Beatlest leszámítva nincs is olyan együttes, amelyik így vagy úgy, de ne alakulna újjá, ne állna össze ismét, ne hozná létre még egyszer a "klasszikus" felállást. (A legszebb példa éppen Ian Astburyvel kapcsolatos, akit az újjáalakult Doors [!] kért fel énekesnek.)

Ezek után nem csoda, hogy noha 1995-ben hivatalosan is megszűnt a Cult, részükről sem maradhatott el a nagy összeborulás: Astbury, Duffy és Sorum, kiegészülve egy új taggal, Billy Morrisson basszusgitárossal, tavaly stúdióba vonult, hogy elkészítsék legújabb lemezüket, a Beyond Good and Evil címet viselő hetedik Cult-albumot.

Állat.

Ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam a lemezről.

Mindazoknak, akiknek az új évezredben hiányzott a rock, hogy azt ne mondjam, az "őszinte", a "kőkemény", azok megnyugodhatnak: akadnak még olyanok, akik gondolnak rájuk.

- legát -

Atlantic/Warner, 2001

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.