Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.

Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.

A Cult azonban más volt. Egy olyan időszakban - nyolcvanas évek közepe - jelentkeztek sallangoktól mentes, tiszta rockzenével, amikor a műfajon belül szinte kizárólag a bohóc kategóriába sorolható metálzenekarok voltak a pályán, így aztán nem csoda, hogy valóban kultuszzenekarrá váltak. A zenekar 1985-ös Love, az 1987-es Electric, de legfőképpen az 1989-es Sonic Temple című lemezeit túlzás nélkül a műfaj legfontosabb darabjai közé sorolhatjuk; ha egy Hendrix- vagy egy Led Zeppelin-album mellé tesszük a polcra, nem fogják lelökni ezeket. Lefogadnám egy százasban, hogy a Cult működése nem kis mértékben járult hozzá, hogy a kilencvenes évek elején a rock ismét a figyelem középpontjába került, és a műfajt bedarálta a mainstream.

Olyannyira, hogy Matt Sorum dobost 1993-ban az aktuális szupersztár Guns ´n´ Roses szerződtette, Astbury és Duffy pedig ugyanebben évben a Pure Cult című válogatáslemez kapcsán megtudhatta, milyen listavezetőnek lenni. 1994-ben még kiadtak egy lemezt, ezt követően azonban a Cult gyakorlatilag megszűnt létezni.

De hát oly korban élünk, amikor azt a szót, hogy "megszűnik", rock- és popzenekarra kimondani több mint könnyelműség. Lassan ott tartunk, hogy a Beatlest leszámítva nincs is olyan együttes, amelyik így vagy úgy, de ne alakulna újjá, ne állna össze ismét, ne hozná létre még egyszer a "klasszikus" felállást. (A legszebb példa éppen Ian Astburyvel kapcsolatos, akit az újjáalakult Doors [!] kért fel énekesnek.)

Ezek után nem csoda, hogy noha 1995-ben hivatalosan is megszűnt a Cult, részükről sem maradhatott el a nagy összeborulás: Astbury, Duffy és Sorum, kiegészülve egy új taggal, Billy Morrisson basszusgitárossal, tavaly stúdióba vonult, hogy elkészítsék legújabb lemezüket, a Beyond Good and Evil címet viselő hetedik Cult-albumot.

Állat.

Ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam a lemezről.

Mindazoknak, akiknek az új évezredben hiányzott a rock, hogy azt ne mondjam, az "őszinte", a "kőkemény", azok megnyugodhatnak: akadnak még olyanok, akik gondolnak rájuk.

- legát -

Atlantic/Warner, 2001