Koltai Róbert: A személyes filmek közé sorolnám még a Szambát is, ami a színészi "gyerekkoromból" indult ki. A Csocsó munkálatai hét-nyolc évvel ezelőtt kezdődtek. A Sose halunk meg sikere után írtunk egy forgatókönyvet Mint a mókus fenn a fán címmel. De ez nagyon közepesre sikerült, nem is volt kedvem megcsinálni. Nógrádi Gábor - vele írtuk a Sose halunk meget - szintén azt mondta, hogy neki ezt nincs kedve újraírni. Itt meg kell emlékeznem a nemrég eltávozott Simó Sándorról, aki igazi producerként állt mellénk, és ösztönözte, hogy készítsünk egy újabb filmet. A kuratóriumtól kaptunk is rá támogatást. Felhívtam Vámos Miklóst, és vele is nekikezdtünk. Eljött, a kezében egy magnóval, mert mindig így indulnak az én mesélős filmjeim, és egyszer csak azt vettük észre, hogy a sztálinvárosi történetek helyett színházi sztorikat mesélek. Vámos erre azt mondta, hogy hagyjuk a szép ötvenes éveket, és meséljek arról, ami fáj. Ebből lett a Szamba.
MN: Miféle fájdalom?
KR: A fájdalmat nem szó szerint kell érteni, a humornak is tele kell lennie megszenvedettséggel, különösen, ha katartikus pillanatokat is ki akar belőle hozni az ember. A magánynak és a csöndnek is együtt kell lennie ahhoz, hogy még nagyobbat nevessünk.
MN: A Csocsónál nem félt attól, hogy az ötvenes évek mint filmpoén mostanra lefutott? Hogy ezt a filmet korábban kellett volna megcsinálni?
KR: Csak a rossz forgatókönyvtől kell tartani, mert abból csak rossz film születhet. Itt nem az ötvenes éveket tartom perdöntőnek, mert bármelyik korszakban játszódhatna a film. Ugyanakkor pontosan jeleznünk kell a kort. De fel sem merült bennem, hogy az ötvenes évek már lerágott csont lenne. Az, hogy már készültek filmek arról a korszakról, nem jelenti azt, hogy ne foglalkozhatnánk vele. Miért kellene bármit is tabunak tekinteni. Sőt azt gondolom, sokat kell még beszélni róla. Mi több, nem szabad megfeledkeznünk a személyességről; ahogy én mesélek, úgy csak én tudok mesélni. Azok a helyzetek, amiket én mint kiskamasz átéltem, utánozhatatlanok, és ennek a témának ilyen feldolgozása még nem volt. Egy film szólhat a kőkorszakról, lehet vígjáték vagy dráma, az a lényeg, hogy a készítője úgy tudja átadni, ahogy más nem. Számomra a film mese. Mese például egy futballcsapatról, amelynek mindenáron be kell jutnia az NB I-be, vagy olyan Svejk-szerű figurákról, akik akkor is mondják a magukét, és nem méricskélnek, ha katasztrófa jön a következő pillanatban.
MN: Csocsó bácsi mennyiben különbözik az előző két film főszereplőjétől?
KR: Szelídebb és megvertebb figura, csak éppen nem törődik vele. A maga módján olyan, mint Svejk.
MN: Voltak-e élő modelljei ezeknek a figuráknak?
KR: A Sose halunk megben volt kire gondoljak, mert a nagybátyám tényleg vállfás és lóversenyes volt. A Csocsónál apukámra gondoltam elsősorban, aki nem olyan volt, mint a ő, de hasonlított rá. Sportvezető volt, de közben mindene volt a kultúra. Négy elemit végzett, mégis rengeteg verset tudott. A verseit hagyta nekünk örökségül, én meg lesokszorosítottam, persze nem kereskedelmi célokra, hanem hogy megmaradjon a családnak, ahogy verset mond. Tudom, hogy miatta lettem színész. Az egész életét a sportban töltötte, vagány focisták, nagy csibészek között, a Csepelnél is volt huszonöt évig. Ha a csapatnak volt oka a közös örömre - megnyertek egy meccset, bennmaradtak a bajnokságban, ilyesmi -, a legnagyobb nótázás közepette is mindig megkérték, hogy mondjon már el egy Ady- vagy Petőfi-verset, olyan szépen szavalt.
MN: Sztálinvárosban mennyi időt töltöttek?
KR: Közel hat évet. Még ma is élesen előttem van, ahogy édesapámmal leszálltunk a vonatról Sztálinvárosban nyolcéves koromban, és a megafonokból Kazal László tombolt. Akkor még rádió sem volt, csak barakkok, kukoricaföld és egy-két emeletes ház. Kazal közben kitörő életörömmel énekelt. Nem pont azt a dalt, amit a film végére tettem, de hangulatában hasonlót. Szóval tele van a dolog érintettséggel és fájdalommal, hiszen a szüleim akkor fiatalok voltak, szépek és energikusak, de ma már nincsenek velem.
MN: Lehet, hogy ezért érzem a film hangulati elemeit még a poénjainál is markánsabbnak?
KR: A poénokat sem kell félteni azért, mert a tizedik közönséget figyelem már az országos bemutatókon, és van, hogy öt-tíz perces gurgulázó nevetés fut végig a nézőtéren. Úgy, ahogy annak idején én az olasz vígjátékokon, Gassmannon, Tognazzin vagy a cseh filmeken nevettem.
MN: Hol találkozott eddig a közönséggel?
KR: Tíz városban jártunk. Például a dunaújvárosi ősbemutató - higgye el - egy igazi filmünmnep volt. Délután kettőkor kezdődött, a nyugdíjasoknak vetítettünk kétforintos helyárakkal, eredeti ötvenes évekbeli mozijeggyel - sohasem felejtem el. Zsúfolt ház, kevesebb nevetés, csupa megfáradt ember, de sírás annál több. Az előadás után odajöttek hozzám, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Négykor egy fizetős előadás telt házzal, aztán negyed hétkor a díszbemutató. Fél kilenckor - amikor már nem vártunk akkora érdeklődést - fiatalok töltötték meg a termet. A film itt az első héten a Jurassic Park addig csúcstartó ötezer nézőjéhez képest hatezer-ötszáz nézőt vonzott. Például Szombathelyen és Győrött is hasonlóan jóleső tapasztalatokat szerezhettem.
MN: A Csocsóban mintha erőteljesebben jelenne meg a politika, mint eddigi filmjeiben.
KR: Talán a történet jobban be van ágyazva. A Sose halunk megben csak éreztetjük, hogy ´56 után volt valami önkény, mert a Gyuszi bácsi fenekét kenegetni kell, miután a rendőrök beszélgettek vele. De itt sem, ott sem akartam politizálni, bár óhatatlanul jönnek a konzekvenciák. A Csocsóban a végén egy fuvallatra összedől az egész díszes május elsejei ünnepély, mindenfajta nagyképű, önkényes hatalomnak össze kell omlania, ami a saját szobrát felépíti. Nem omlik össze viszont a kételkedő kisember és a fiatalság. Volt ez a szocializmus, amit szörnyen csináltak, de picivel igazságosabbnak tűnik az elv, mint ahogy arra emlékeznek. Csodálkozom, hogy az elvbe mindig belerúgnak, pedig ha szépen csinálták volna, akkor lehetséges, hogy azon az oldalon van az igazság. "riási tragédia, hogy az eszme megvalósításának lehetősége mindig gonosztevők, harácsolók, gyilkosok kezébe került. A kapitalizmus meg a fasizmus, ezek a szörnyűségek, eleve arra vannak, hogy az egyik ember nagyon gazdag legyen, a másik meg szolga. Én az emberizmusban hiszek, amiben nem lehet olyan intőt kapni, mint ami az én első intőm volt azzal a szöveggel, hogy "Kedves Szülő! A gyerek gúnyosan néz". Azt a kort várom, amiről József Attila azt írja, hogy: Mi férfiak, férfiak maradjunk, és nők a nők, szabadok, kedvesek és mind ember, mert az egyre kevesebb. Tulajdonképpen erről szól ez a mese, meg arról, hogy nyugodtan nevessünk magunkon, és beszélhessünk mindenről, tabuk nélkül. Kellő humorral és rálátással mindent el lehet viselni.
- sisso -
