"Volt ez a szocializmus" (Koltai Róbert színész, rendező)

  • - sisso -
  • 2001. december 13.

Film

Magyar Narancs: A
Csocsó az eddigi filmjei közül leginkább a Sose halunk meg címűre emlékeztet. Mind a kettő önéletrajzi ihletésű mozi.

Koltai Róbert: A személyes filmek közé sorolnám még a Szambát is, ami a színészi "gyerekkoromból" indult ki. A Csocsó munkálatai hét-nyolc évvel ezelőtt kezdődtek. A Sose halunk meg sikere után írtunk egy forgatókönyvet Mint a mókus fenn a fán címmel. De ez nagyon közepesre sikerült, nem is volt kedvem megcsinálni. Nógrádi Gábor - vele írtuk a Sose halunk meget - szintén azt mondta, hogy neki ezt nincs kedve újraírni. Itt meg kell emlékeznem a nemrég eltávozott Simó Sándorról, aki igazi producerként állt mellénk, és ösztönözte, hogy készítsünk egy újabb filmet. A kuratóriumtól kaptunk is rá támogatást. Felhívtam Vámos Miklóst, és vele is nekikezdtünk. Eljött, a kezében egy magnóval, mert mindig így indulnak az én mesélős filmjeim, és egyszer csak azt vettük észre, hogy a sztálinvárosi történetek helyett színházi sztorikat mesélek. Vámos erre azt mondta, hogy hagyjuk a szép ötvenes éveket, és meséljek arról, ami fáj. Ebből lett a Szamba.

MN: Miféle fájdalom?

KR: A fájdalmat nem szó szerint kell érteni, a humornak is tele kell lennie megszenvedettséggel, különösen, ha katartikus pillanatokat is ki akar belőle hozni az ember. A magánynak és a csöndnek is együtt kell lennie ahhoz, hogy még nagyobbat nevessünk.

MN: A Csocsónál nem félt attól, hogy az ötvenes évek mint filmpoén mostanra lefutott? Hogy ezt a filmet korábban kellett volna megcsinálni?

KR: Csak a rossz forgatókönyvtől kell tartani, mert abból csak rossz film születhet. Itt nem az ötvenes éveket tartom perdöntőnek, mert bármelyik korszakban játszódhatna a film. Ugyanakkor pontosan jeleznünk kell a kort. De fel sem merült bennem, hogy az ötvenes évek már lerágott csont lenne. Az, hogy már készültek filmek arról a korszakról, nem jelenti azt, hogy ne foglalkozhatnánk vele. Miért kellene bármit is tabunak tekinteni. Sőt azt gondolom, sokat kell még beszélni róla. Mi több, nem szabad megfeledkeznünk a személyességről; ahogy én mesélek, úgy csak én tudok mesélni. Azok a helyzetek, amiket én mint kiskamasz átéltem, utánozhatatlanok, és ennek a témának ilyen feldolgozása még nem volt. Egy film szólhat a kőkorszakról, lehet vígjáték vagy dráma, az a lényeg, hogy a készítője úgy tudja átadni, ahogy más nem. Számomra a film mese. Mese például egy futballcsapatról, amelynek mindenáron be kell jutnia az NB I-be, vagy olyan Svejk-szerű figurákról, akik akkor is mondják a magukét, és nem méricskélnek, ha katasztrófa jön a következő pillanatban.

MN: Csocsó bácsi mennyiben különbözik az előző két film főszereplőjétől?

KR: Szelídebb és megvertebb figura, csak éppen nem törődik vele. A maga módján olyan, mint Svejk.

MN: Voltak-e élő modelljei ezeknek a figuráknak?

KR: A Sose halunk megben volt kire gondoljak, mert a nagybátyám tényleg vállfás és lóversenyes volt. A Csocsónál apukámra gondoltam elsősorban, aki nem olyan volt, mint a ő, de hasonlított rá. Sportvezető volt, de közben mindene volt a kultúra. Négy elemit végzett, mégis rengeteg verset tudott. A verseit hagyta nekünk örökségül, én meg lesokszorosítottam, persze nem kereskedelmi célokra, hanem hogy megmaradjon a családnak, ahogy verset mond. Tudom, hogy miatta lettem színész. Az egész életét a sportban töltötte, vagány focisták, nagy csibészek között, a Csepelnél is volt huszonöt évig. Ha a csapatnak volt oka a közös örömre - megnyertek egy meccset, bennmaradtak a bajnokságban, ilyesmi -, a legnagyobb nótázás közepette is mindig megkérték, hogy mondjon már el egy Ady- vagy Petőfi-verset, olyan szépen szavalt.

MN: Sztálinvárosban mennyi időt töltöttek?

KR: Közel hat évet. Még ma is élesen előttem van, ahogy édesapámmal leszálltunk a vonatról Sztálinvárosban nyolcéves koromban, és a megafonokból Kazal László tombolt. Akkor még rádió sem volt, csak barakkok, kukoricaföld és egy-két emeletes ház. Kazal közben kitörő életörömmel énekelt. Nem pont azt a dalt, amit a film végére tettem, de hangulatában hasonlót. Szóval tele van a dolog érintettséggel és fájdalommal, hiszen a szüleim akkor fiatalok voltak, szépek és energikusak, de ma már nincsenek velem.

MN: Lehet, hogy ezért érzem a film hangulati elemeit még a poénjainál is markánsabbnak?

KR: A poénokat sem kell félteni azért, mert a tizedik közönséget figyelem már az országos bemutatókon, és van, hogy öt-tíz perces gurgulázó nevetés fut végig a nézőtéren. Úgy, ahogy annak idején én az olasz vígjátékokon, Gassmannon, Tognazzin vagy a cseh filmeken nevettem.

MN: Hol találkozott eddig a közönséggel?

KR: Tíz városban jártunk. Például a dunaújvárosi ősbemutató - higgye el - egy igazi filmünmnep volt. Délután kettőkor kezdődött, a nyugdíjasoknak vetítettünk kétforintos helyárakkal, eredeti ötvenes évekbeli mozijeggyel - sohasem felejtem el. Zsúfolt ház, kevesebb nevetés, csupa megfáradt ember, de sírás annál több. Az előadás után odajöttek hozzám, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Négykor egy fizetős előadás telt házzal, aztán negyed hétkor a díszbemutató. Fél kilenckor - amikor már nem vártunk akkora érdeklődést - fiatalok töltötték meg a termet. A film itt az első héten a Jurassic Park addig csúcstartó ötezer nézőjéhez képest hatezer-ötszáz nézőt vonzott. Például Szombathelyen és Győrött is hasonlóan jóleső tapasztalatokat szerezhettem.

MN: A Csocsóban mintha erőteljesebben jelenne meg a politika, mint eddigi filmjeiben.

KR: Talán a történet jobban be van ágyazva. A Sose halunk megben csak éreztetjük, hogy ´56 után volt valami önkény, mert a Gyuszi bácsi fenekét kenegetni kell, miután a rendőrök beszélgettek vele. De itt sem, ott sem akartam politizálni, bár óhatatlanul jönnek a konzekvenciák. A Csocsóban a végén egy fuvallatra összedől az egész díszes május elsejei ünnepély, mindenfajta nagyképű, önkényes hatalomnak össze kell omlania, ami a saját szobrát felépíti. Nem omlik össze viszont a kételkedő kisember és a fiatalság. Volt ez a szocializmus, amit szörnyen csináltak, de picivel igazságosabbnak tűnik az elv, mint ahogy arra emlékeznek. Csodálkozom, hogy az elvbe mindig belerúgnak, pedig ha szépen csinálták volna, akkor lehetséges, hogy azon az oldalon van az igazság. "riási tragédia, hogy az eszme megvalósításának lehetősége mindig gonosztevők, harácsolók, gyilkosok kezébe került. A kapitalizmus meg a fasizmus, ezek a szörnyűségek, eleve arra vannak, hogy az egyik ember nagyon gazdag legyen, a másik meg szolga. Én az emberizmusban hiszek, amiben nem lehet olyan intőt kapni, mint ami az én első intőm volt azzal a szöveggel, hogy "Kedves Szülő! A gyerek gúnyosan néz". Azt a kort várom, amiről József Attila azt írja, hogy: Mi férfiak, férfiak maradjunk, és nők a nők, szabadok, kedvesek és mind ember, mert az egyre kevesebb. Tulajdonképpen erről szól ez a mese, meg arról, hogy nyugodtan nevessünk magunkon, és beszélhessünk mindenről, tabuk nélkül. Kellő humorral és rálátással mindent el lehet viselni.

- sisso -

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.