Egy radikális női film, női forgatókönyvírótól (Lucia Etxebarria), férfi rendezőtől. Már a hosszú felvezetés kiszabadítja a paternalista dühöt söröspalackjából, és kasztrációs szorongást ébreszt. Barátnők
utaznak a buszon
egy átmulatott éjszaka után, mint valószínűleg mindennap, és hangosan (ordítva), gátlástalanul tárgyalják az általuk a szó bibliai értelmében is ismert férfiak szexuális kultúráját. Szóba kerül többek között az orálszex-mániások nemi szervének leharapása, a női láb között rosszul irányzottan lihegő fej meglékelése vagy az előjátékot a szexuális műveltségi vetélkedő extázisában túl hosszúra nyújtó férfiak kivégzése. Hamar sejteni lehet, hogy ezek a nők kevésbé pisilőként, mint inkább petárdaként gondolnak nemi szervükre. (Mégsem eléggé radikális a film, mert a méretek eufemizáló mítoszáról nem esik szó benne.) Miután a buszon ülő férfiak eleget lázadtak a maguk módján (a sofőr például többször kis híján a gyalogosok közé hajt), elkezdődik a film, ami nemcsak női, de minimum nemzetközi nőnapi aranyérmes, ráadásul a IV. Malagai Filmfesztiválon is kedvelték az idén.
Három testvér: Rose, Christina és Ana története bonyolódik benne ágytól az íróasztalon át a fürdőszobatükörig, és nem átall az asztmarohamot előidéző orgazmus kivételes élménye utáni vágyat kelteni a nézőkben.
Az élet szabadjára engedett és szublimált vágyak börtöne, illetve mennyországa, kinek mi jut belőle - sugallja a film. A spanyolok ebben a kérdésben vitathatatlanul nagyok. A három nő (Punzano, Rose Marshal és Silvia Marshó játsszák a főszerepeket) ezeknek az életvezetési technikáknak a csődjéből készít kis bedekkert a vásznon. Rose, az irodalmár, mellékesen a drog- és technokocsma pincérnője túl sokat kefél idegenekkel, és a mennyiség bizony nem csap át minőségbe. Christina, a középső lány jól menő üzletaszszony, de karrierje mindig megakadályozta a testi tapasztalatszerzésben, ezért undorral gondol a szexre, és még azt sem tudja eldönteni, hogy leszbikus-e. A nővér Ana boldog feleség, háztartásbeli, aki férje lenéző közönye elől az antidepreszszánsokhoz menekül, míg végül ötéves kisfia, férje tökéletes reprodukciója is magasról néz le rá.
A válságban
egymásra találnak,
és egy gyerekkori nyaralóhely, meg egy mindannyiuk számára fontos szerelem emlékében vigasztalódnak, amíg ki nem derül, hogy olyan távol van tőlük az élet, mint a csillagok.
A férfiszereplők (Guillaume Depardieu, Nancho Novo és Guillermo the Toledos) fontos rezonőrként, de szükséges rosszként vannak feltüntetve a filmben, amit a rendező részéről lehet árulásnak vagy átállásnak venni, de gondolhatunk erre egyszerűen úgy is, hogy filmen is nehéz megtalálni a tökéletes férfit. A nők pedig fékezhetetlenek, és jobb, ha a félmegoldás helyett inkább arra gondolnak, hogy az élet megáldotta őket két nagyszerű és ügyes kézzel, azt pedig használni kell. Addig, amíg nem tenyerelnek bele a tutiba, mindenképpen.
- sisso -
Az InterCom videója
