- sisso -

Blixa Bargeld, az 1980-ban alakult, angolszászok számára kiejthetetlen nevű, Einstürzende Neubauten zenekar énekese és alapítója, fekete öltönyben, negyvenévesen a mikrofonok és kamerák előtt olyan jelenség, amiről csakis a nyolcvanas évek rezervált és misztikus Nyugat-Berlinje juthat eszünkbe. Az indusztriális társadalom kitaszított gyermeke és a new wave ikonja egyszerre, akár az a kis menetelni nem tudó, barlangrajzot idéző pálcikaember, a zenekar emblémája. Jól bírja az interjúszituációt, csak kicsit izgul, és általában szellemesnél szellemesebb válaszokat ad mélyen búgó hangon, hogy semmiképp se legyen feszengős a következő kérdésre való várakozás. Nem hajlandó felülni olyan beugratós kérdéseknek, hogy például: Érzi-e azt a fránya öregedést, Blixa úr?

Nem ismeretlen a kegyetlen, de szép Thaiföld romantikája manapság. Azoknak sem, akik soha nem repültek azért huszonnégy órát, hogy negyvennyolc fokban, kilencvenszázalékos páratartalomnál tegyék próbára kalandvágyukat, mint az utóbbi tíz évben a sok kamaszkorú civilizált. Idegen törvények, korrupció, drogcsempészet, olcsó szállások, érintetlen tengerpartok, megannyi véres-könnyes dráma színhelyei, akár A part című filmben. A valóság a lokális női börtönökről szóló filmeknél borzasztóbb és kevésbé borzasztó is ugyanakkor. A körülmények kegyetlenebbek a rács mögött, köröm manikűrözötten nem marad, de nem igaz, hogy minden tizennyolc éves automatikusan oda jut, ha arra jár. Pont ennek megakadályozására készülnek az ilyen felvilágosító filmek.

Párizsban július végén és augusztusban érdemes városnézni. Olyankor az orrhangon beszélő, flottul öltöző, a polgárságtól és a modern kortól meg nem érintett munkásság is kivonul a tengerpartra. Így lökdösődés nélkül nézhetjük, hányféle fantáziadús szürkét képes produkálni a város felett a gótikus épületcsúcsokig lógó felhőzet.

A leszbikusságról beszélni nehéz - írja Sándor Anna a könyv kezdő soraiban, amely egyébként a későbbiekben a leszbikusokat megítélő és felülíró közhelyekről, az önmeghatározásról, valamint a nőpolitika alapjairól szól, szociológiai alapossággal.

A franciáknál újra elérkezett az az áthatolhatatlan történelmi pillanat, ami a színházukat visszahelyezte az utcára. Ez időről időre - most éppen tíz éve - nagyon jól megy nekik. A kőszínházaktól elhúzódó, fáradt néptömegeknek itt igazán megadatik a populáris, önfeledt mulatság. A Montpellier-ben és Avignonban zajló két legrangosabb fesztivál, amelyek művészi színvonala megnyugtatóan magas, szinte elefántcsonttorony a Chalon sur Saone-i utcaszínházi fesztiválhoz képest. Engem persze ez utóbbira küldtek, bele az életnek a közepébe.

Láttam tigrisfejű tinibálványt és disznófejű nagyurat, millió Marylyn Manson- és Nirvana-pólót, tarajokat, copfokat, szakállakat, igazi és áltetoválásokat. Láttam szoknyában feszítő keletnémet fiúkat, pogózó brókereket és nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban. Láttam buta egyetemistákat és intelligens rendőröket, holland kislányokat, akik zokogva röhögtek azon, hogy a vihar összedöntötte a sátrukat, robogóval száguldozó rockcápát és Mercedesben tartott punkházibulit, de semmi nem fogható ahhoz, amit szombaton délután, a Táncdalfesztivál sátor mellett láttam.

Kiadós ebéd tengeri herkentyűkkel, kardhallal, polippal, borral kb: 6000-8000 drachma (100 forint = 70 drachma)

Idén június elején a hologram feltalálójának, a fizikai Nobel-díjas tudósnak a századik születésnapja alkalmából Gábor Dénes Emlékülést és Holográfia Szimpóziumot rendeztek a Magyar Tudományos Akadémián, de az ünnepi program nem csak az Akadémián zajlott. A tudós előtt tisztelegve, nemzetközi hologramkiállítást rendeztek a Mai Manó Galériában, amelyről elmondható, fölöttébb bizarr hangulatú. Főleg a portrék.

Idősödő táncosnő ül üres ajtókeretben hervadt kalappal a fején Maartin Vanden Abeele belga fotográfus képén. Posztmodern ikon, piszkafa tánckirálynő, wuppertali boszorkány, a testek Derridája. Ki tudja, mit néz olyan távol, pláne mire gondol, de amolyan táncbűnözőforma. Nevét 1974 óta a világon Texastól Budapestig mindenhol ismerik és keresik. Huszonegynéhány év alatt több mint harminc egész estés darabot csinált a Wuppertal színházzal. Van, aki máglyán sütögetné, és van, aki istenként tiszteli.

A haggist, vagyis a skót hurkát a középkor óta jobban kedvelik Skóciában, mint a MacLeod-féle legendákat. A felföldi finomság túlélte a gyorsbüfé-forradalmat, amiben persze közrejátszott, hogy Robert Burns verssel emlékezett meg róla, és így ez a különleges étel a világirodalomba is bekerült. Sőt január 25-én, a költő születésnapján világszerte hurkalakomát rendeznek. A szokás tavaly óta Budapesten is tetten érhető.

Bár a programok spirálisan épültek fel, és úgy tűnt, hogy a végén majd nem bír magával és robban a kultúrbomba, mert Tereskova- meg Rambo Amadeus- és Korai Öröm-koncert várható, mégsem haladta meg a fesztivál vendégeinek száma a napi háromszázat. Az utolsó napon, szombaton sem, pedig még kerthelyiség is van. De ez messze nem tragédia. Miért is kéne egymás lábát taposva rekordot dönteni? Jöjjön csak az, akit igazán érdekel, és ne izzadjon össze az egyébként szofisztikált közönség, mint egy populáris, lucskos Lajkó Félixen, és ne dobálja egymást üres leveskonzervekkel, mint a Tabán-bulikon. Az más kérdés, hogy a rendezők pénztárcája hogyan érzi meg ezt a dolgot, meg a művészeké, de azt hiszem, itt többnyire olyan emberek nyújtottak jó teljesítményt, akiket eddig sem kényeztetett el a tőke.

A szóban forgó alkotás remek példa arra, hogyan lehet címadás által előítéleteket támasztani egy jó filmmel szemben. Soha többet nem hinni a fülnek. Nem a fordítók leleményességét dicséri, hogy beültem megnézni mégis, ahogy az sem, hogy a kritikus jelenetben, ahol Maclaine haldoklik, és az ő hűséges expatikus rablótársa kanállal erőlteti bele a gyógyszert come on, come on felszólításokkal, a feliraton, illetve aliraton, a menjünk, menjünk szavak jelennek meg. Persze ez csupán töredéke a rafinált, építőmunkás-angolból való fordítás szépségeinek.