Vágvölgyi B. András Tokyo Underground című könyve ezért olyan volt első olvasásra, mint holland szűzlánynak a nagy szurinámi fallosz. A látszólag idióta arisztokrata, ám fölöttébb csavaros eszű Michael Palin Föld körüli utazásai szappanoperájának és a Félelem és rettegés Las Vegasban szubjektív valóságlátású konferencia-ámokfutásának elegye, megfűszerezve Háry János-féle történetvezetéssel. (Hunter S. Thompson könyvét egyébként Vágvölgyi maga fordította magyarra és olvasta fel a szerző amerikai otthonában fegyveres felkérés hatására.)
Aki még nem tudná, a Vágvölgyi (továbbiakban Vagesz) az az ember, aki mostanában minden japán vonatkozású dologban szakért mint új minimalista underground ikon, akár egy bérház körfolyosóján mínusz tízben, az elmaradhatatlan sötét napszemüvegben. Nagy trip volt ez a könyv, a képregényszerű tördeléstől és lábjegyzeteléstől a gésaság analízisén át a terrorista filmkészítő történetéig. Egész kicsivel közlebb kerültem ahhoz, hogy megértsem, mitől rózsaszín a japán popsztár fiúk haja, miért nem ájulnak el a metrón a japán munkások, és miért nem fogok megtanulni japánul soha. Persze mindezt már akkor is sejtettem, amikor a Vagesz Detroit- és New York-korszakán túl először hazatért Japánból, 1998 márciusában, talajt vesztve, viszont jól felszerelve undorító szárított halakkal meg kígyópálinkával. Azóta már túl van egy filmbemutatón is (az In Brothers Shadow hongkongi vonatkozású), meg sok-sok médiacsapdán, és örülök, hogy hallgathatom a kicsi sárgák közül érkező nagy fehér Szindbádot, ahogy be nem áll a szája.
- sisso -
VBA elutazott Japánba, ahogy írja, a marslakók közé. Ahogy egy másik utazó, Elias Canetti írja Marrákesben: "Utazáskor elnéző az ember, a felháborodást otthon szoktuk hagyni. Nézünk, fülelünk, még a szörnyűségekért is lelkesedünk, mert új. A jó utazók szívtelenek."
VBA jó utazó. Megvan hozzá a fizikum is, mondjuk. Ám mint tudjuk, ami az egyik csapatnál előny, az a másiknál hátrány, elképzelem, ahogy láthatatlan dokumentátorként belesimul a célcsoportba. Sejtem, hogy milyen lehet. A könyvből az is kitűnik, hogy VBA módszeresen eszik, iszik, jól tartja azt a nagy testet, a résztvevő megfigyelés egyik médiumát. Persze kell is a fizikum, mert VBA a birkózást választotta a megismerés módszerének. Ez nem egy lineáris módszer. Módszeresen forgatják egymást a témával, hol ez, hol az kerül fölébe a másiknak. VBA hamar beletanul a Távol-Kelettel való birkózásba, amelynek lényege - a hely szellemének megfelelően -, hogy a versenyző csupán tekintete vakfoltját nyugtatja a megragadandó felületen, alig észrevehető testcsellel él, és megvárja, hogy a sporttárs becsússzon a dupla nelzonba. Szuszoghatunk ilyenkor. Nem szabad nagyon akarni, akkor sikerül. Itt célravezető módszerekkel nem jut messzire az ember. Ezer és egyféle módja van annak, hogy az ember Japánban hülye legyen. Közbevetett információ: a 350 oldalas munka jó másfél nap alatt volt meg, utoljára ilyen fejesugrás könyvben Az Ezüst-tó kincsénél volt (Incs ovomb! A fenyőhöz! Nani vics! A késemet!) A megismerés és tanulás birkózásos módszere révén megismerhetjük a japán filmtörténeten keresztül a Hirosima utáni lepusztult ország jövőképét, az étkezési szokásokból kiviláglanak a japán férfi szokásos szorongásai, a képregénykultúra ikonográfiája rávilágít a sajátos japán terrorizmus mozgatórugóira, miközben egyre csak tanulunk, mert például megtudhatjuk, hogy amit eddig sejtettünk a japán kapitalizmus és liberális államépítmény természetéről, az lényegében naivitás volt, mert a nyugati modernitás valószínűleg minden hasonlóság ellenére sem konvergál a távol-keletivel. A japán kormány az infotainment elősegítéseképpen pénzügyi támogatást adott kereskedelmi tévécsatornáknak tudományos ismeretterjesztő programok készítésére. Ez abban az évben történt, amikor Sztálin meghalt. 1956-ban bevonult Superman Japánba. 1963-tól színesben is. 1963-ra kiépítettek egy műholdas tévéátjátszó rendszert az USA és Japán között, az év november 23-ára volt tervezve John Kennedy beszéde, melyben üdvözli a japán népet, ám műsorváltozás történt. Azt is megtanulhatjuk, hogy a tömeg-, magas-, populáris és népi kultúráról szóló nyugati elméletek a hegemóniáról vagy az ellenálló-felforgató médiafogyasztásról csupán folklorisztikus furcsaságoknak tűnhetnek abban az országban, amelyben a császári esküvő (1959) tévéközvetítése klasszikus médiaeseményként fogalmazta újra a japán nemzet mibenlétét. Ily módon a televízió hozta létre a modern Japánt (amihez közben ők létrehozták a televíziókat, az esküvő előtti fél évben egymillió darabot adtak el). Ugyanitt jegyzendő meg, hogy Kenjiro Takayanagi, a japán televíziózás atyja gyerekkorában, az 1910-es években egy francia tudományos-fantasztikus képregényfüzetből vette a képet játszó rádió ötletét. A sportoló homloka gyöngyözik. Minden más, ez nem igaz, minden más. A Sony Walkmant mint kultúrtörténeti eseményt tanítják a pesti bölcsészkaron. Live in Japan: Deep Purple, Neoton Família, Exploited, Public Image Limited, Toy Dolls. VBA ellátogat a nyugdíjas terroristák klubjába, ahol a kiérdemesült kamerád megkérdezi VBA-t, hogy miért érdekli őt Adachi-san, a világhírű rendező és terrorista. Na ja, most mondjam azt, hogy perverz vagyok... gondolja magában VBA. Baguboregi-san, a szívtelen, érzékeny, kerek szemű és nagy orrú gaijin marslakó jegyzetei nem sokkal ezután véget érnek. Tessék elolvasni.
Hammer Ferenc
