- sisso -

Ami a konyhai ünnepeket illeti, éppen köztes állapotban vagyunk. A disznótoros időszak és a báli szezon véget ért (talán a tél is, végre); legfeljebb néhány farsangi fánk kornyadozik a vájdlingban, éjszaka már nem zavar a ropogós vér szaga, és a böllér sem hadonászik a pisztolyával. A következő nagy konyhai hadművelet viszont, aminek eredménye rendszerint egy kiadós húsvéti lakoma, még nagyon távolinak tűnik. Hol vagyunk a kötözni való sonkáktól, a napot megszégyenítő tojássárgáktól, a ragyogó tésztáktól, pompás likőröktől, az árokba fordult kerékpárosoktól!

A megnyitó napján szinte lehetetlen volt bejutni az egyetlen kisszobát elfoglaló kiállításra, csupán a bakonyi magyar kortárs indiánok sátrát, a beetető, felhőkarcoló tipit tudtuk megtekinteni az aulában, és a nyári táborozók által felénekelt indián harci dalokat hallgathattuk magnóról. Két nappal később már nagyobb szerencsénk volt.

´rszoba Operának hívatják magukat, legújabb előadásuk címe: Zúzalékkő és borjúmirigy, ami eleve képtelenség, és bár kétszereplős a játék, mégis négyen vannak benne. Lassú, monoton, minimalista, hosszú és a lehető leggyűlöltebb önmagunkat láthatjuk viszont benne.

Éljünk, Leszbia, és szeressük egymást! - kiálthatott volna föl Sappho, a leszbikus, ha nem a mindkét nem vonzalmában élő Catullus kiáltott volna föl így néhány évszázaddal később. Mindenesetre efféle lelkesedés jellemezte az Eklektika kávézó farsangi bálját, ahol jelmezbe öltözve vagy anélkül gyűlt össze mulatni a város fiatal leszbikus elitjének egy része nőmozgalmárokkal vegyesen. Az este színes volt és vidám, akár a környék, ahol a hely található, szemben a Vitkovics utca sarkán egy újdonsült férfimegőrző melegbárral. Épül, szépül belvárosunk.

Tavaly már tudósítottunk egy osztrák filmhétről, amely igyekezett a szomszédos ország kortárs filmes társadalmáról teljes képet adni, s amelynek központi figurája és régiesen szólva fenegyereke a neorealista, szikár Michael Haneke volt. Az elmúlt heti kis filmszemle nemcsak egyszerű folytatása volt a tavalyinak, hanem bemutatta a huszonévesek filmezési elképzeléseinek elszigeteltségellenes stratégiákra épülő momentumait, és arra is fény derült, hogy az "új hullámos" osztrák filmes generáció többé-kevésbé Haneke köpönyegéből bújt elő.

Pánikrohama szinte mindenkinek volt az élete során, ha máskor nem, amikor vizsgázott vagy közszerepelt. Amikor hadgyakorlaton volt. Bármikor. A túlterhelt negyvenéves könyvelő esete azonban komolyabb ennél.

A Szombathelyi Képtár épületének, ahhoz képest, hogy amorf monstrum, amolyan művelődési csarnok, egész jó beltéri adottságai vannak. A helyiek szerint kár, hogy nem rendszeresen van benne ilyen kiállításmegnyitós, koncertes programkomplexum. Nem kéne mindig kijárni a Végállomás nevű szórakozóhelyre, a szemben található kocsma közönsége is diverzálódhatna kicsit, és a csempeszkopácsi, a pankaszi vagy a vasasszonyfai fiatalok is bejárhatnának ide műélvező bulizni.

Hex, a toxikus connecticuti városka antihőse sem panaszkodhat, miközben a jóléti társadalom nagy mumusaival hadakozik. Nem is hadakozik, csak úgy elviseli a renegát életét, próbál megmaradni a szederjes, vidéki amerikai katyvaszban. Mit is tehetne egy olyan igazi "nukleáris" famíliában, ami neki megadatott. Jómaga dadog és alkoholista, nem tehetségtelen, de ezt soha nem tudja meg, apja, mint az utolsó kísérleti atomrobbantások vezértudósa, egy később fellépő szindróma folytán egyszer csak váratlanul kivérzik a helyi episzkopális templom lécsőjén, a jóságos mostohaapa pedig, aki szintén a helyi atomreaktor környékén küszködik a genetikai folytatólagossággal, épp elhagyni készül az egykor gyönyörű édesanyját, aki tizenöt éve nem bír belehalni az előrehaladott sclerosis multiplexbe. Két nap története háromszáz oldalon, jól elosztva néhány nyomasztó olvasási napra, nehézvíz-töménységben, olyan jelzőkkel fűszerezve, hogy álmunkból felébredve is fel tudjuk idézni a kis középpolgári faház hangulatát, savanyú, elvezetetlen vizeletszagát, beteg, zavaros csendjét. Ez az a hely, ahol senki nem viszi semmire, mérgezik a kutakat, az út menti gyorsbüfében megsüketülnek a sült halak a Geiger-Müller-számláló sivításától, a diszkóban senki nem olyan nemű, mint amilyennek látszik, a pincérlányok meg a gyermekeiket egyedül nevelő családanyák pedig soha nem szexeltek még normálisat, csak kikötözve, benzinkutasnak öltözve vagy lottó-show alatt hátulról, és egyedül orálisan kívánják a biztos kielégülést.

Először 1981-ben tért haza Párizsból Magyarországra önálló, Európában turnézó társulatával, a TÉR Színházzal. Furcsa, csakis frenákosként jellemezhető, szorongós és robbanékony előadásaival hívta fel magára a figyelmet a hazai fizikai színházért rajongó társadalomban. Számos bemutatója volt itt azóta, közben Kiotóban járt ösztöndíjjal, és a jövő évben is sokszor találkozhatunk majd újabb társulati formációival. A művész, aki majdnem madár, a Trafóban ült le beszélgetni velünk.

Kisebb szenzáció van itt kibontakozóban, mégpedig egy hétkötetes vállalkozás, amelynek már az első megjelent darabja is vaskos, és nemcsak a kiváló tartalommal sűrűn nyomtatott papír súlyától, hanem a kezdő száznegyvenöt mesétől, ami a transzkulturális tudattalanunkat fogja örökre nyomasztani. Az Ezeregyéjszaka meséit eddig jelmezbálokra vettük elő, csupán leegyszerűsített változatban, átfordításokban ismerhettük, rosszabb esetben a gyermekekre veszélyes, Száz híres mese jellegű Walt Disney-verzióban híresült el néhány darabja. Élt azonban egyszer, és sajnos csak élt, nem érhette meg a megjelenést, egy palloslelkű, kőkemény hölgy: Prileszky Csilla, aki egy életen át fordította a szent könyvekkel vetekvő, a IX. századtól élőben alakuló, szinte összegyűjthetetlen anyagot. Temérdek munkáját nem is lehet eléggé méltatni néhány sorban, de az biztos, ha egyszer elterjed ez a mesefolyam, gond nélkül építjük majd be a kis rejtelmes agyunkba a mameluk kori Szíriát, az elnyomott arab irodalmi köztudatot, a perzsa miniatúrák hangulatát vagy az at-tavíl versmértéket. A Mars felé tartva az első űrexpedíción meg majd ezzel szórakoztatják magukat az emberi félklónok a hibernálás sokkja után. Ezer év múlva is rekonstruálni lehetne belőle a földi társadalmakat működtető erőket, a humanoid ösztönök bibliáját, az emberi észjárás és karakter kimeríthetetlen jegyzékét. Maga az előszó is egy sajátos történelemkönyv, de az első hiteles magyar Ezeregyéjszaka-sztori életre való csomag, felnőtt nemzedéket újranevelő olvasmány. Nem gyermekmese, hiszen, különösen az első éjszaka jogáról vagy a rabszolgák szexuális forradalmáról szóló történetek inkább az ivar- és értelmileg éretteknek szolgálnak örök érvényű tanulságokkal. Terapeutikusan hatnak a feszült családi kapcsolatokra. Nyugodtan felolvashatunk belőle egymásnak kádfürdő alatt vagy ágyba bújáskor, olajos masszázs idején. Sahrizád és Sahrijár király meséi nem lineárisak, hanem egy-egy meséből újabb indákként nyúlnak ki a végtelenbe, és mire visszatérnek az alaphelyzethez, a mesei jelen időhöz, addigra beutaztuk velük az árnyak és élők párhuzamos birodalmait. Akinek füle van rá, az szeretni fogja, akinek nincs, az hiányolni. Mi még csak a kereskedő és a dzsinn történetfüzérénél tartunk, de már jól vagyunk, és jövő karácsonyig, mire talán meglesz a családi összes, leküzdjük a pánikbetegségeinket, és otthon leszünk a negyven rablóban is.

A tánc és a has együtt maga az élet, ez vitathatatlan. Idahótól Stock-holmig most ezzel operálnak a testük gyökereit kereső, újranőiesedő, hedonista nők és a feminin férfikisebbség. A hastánc, közismert nevén belly dance, a legdrágább tánckurzusok közé tartozik, mégis hisztérikus a túljelentkezés, sőt újabb iskolákat alapítanak még így, a kimúlófélben lévő ezred hangulatában is. Talán a New Age eljövetele, a kulturális kiábrándulás, a csontkollekciók és a fogyókúra évszázados kínja fölötti diadal vagy az egyszemélyes örömszerzés lehetősége vezérli a megszállottakat. A dolog az elmúlt évben Magyarországon is hihetetlen népszerűségre tett szert.

Flamand-Holland Filmhét volt a múlt héten az Örökmozgóban. A filmművészet partikuláréinak szentelve a vetítőtermet, idén is rendesen válogattak az új holland filmekből. Nyomasztó társadalmi drámák és politikailag korrekt történelmi filmek a jellemzőek erre a szériára, és tudjuk, hogy a hollandok ebben néha már a közönségérdektelenségig otthon vannak. A telt és korrekt flamand nyelvet azonban most a belga testvérek alkotásain keresztül is élvezhettük. A Daens című, Oscar-díjra jelölt darab színes, nagyszabású történelmi film, amelynek leginkább a helyszínei méltók nagy figyelemre. Bemutatóján a nyelvi tábor és az úri közönség örömére maga a főszereplőnő is jelen volt. A nagykövet által kivételes tehetségűnek mondott sztár két szendvics között nyilatkozott nekünk.