MaNcs: Lukáts Andor mondta egy interjúban, hogy filmezés közben általában nagyon rosszul érezte magát: nem volt kitalálva sem a dolga, sem a szerep története, múltja, így legtöbbször ahhoz sem volt kedve, hogy kinyissa a száját. Ritka, amikor egy színész olyan sokat tudhat meg az adott figuráról, mint most te a Jadviga kapcsán. Irigylésre méltó helyzet ez?
Tóth Ildikó: Is-is. Ha ilyen komoly forrásanyaga van egy filmnek, mint ez a regény, akkor a filmkészítőnek el kell döntenie, melyek azok a motívumok, szituációk, amelyeket fontosnak tart. Hiszen a regény lemásolása nem lehet cél, már csak azért sem, mert képtelenség. Ebben van a nehézség: egy ilyen erős regénytől, mint amilyen a Závadáé, el lehet-e vagy el kell-e szakadni. Másrészt a regény forrásmunka a jellemekhez, a karakterekhez, és ez nagy segítség. Én az első kiadás évében olvastam a könyvet, amikor Lupa szigetén nyaraltam. Az egyik barátomat nem lehetett kirángatni az ágyból, pedig mindent bevetettünk, mert éjjel-nappal a Jadvigát olvasta. Haragudtunk rá nagyon, de ő figyelmeztetett: hamarosan mi is az ő sorsára jutunk. Kis idő múlva én heverésztem egész nap az ágyon.
MaNcs: Tehát mielőtt kezedbe kaptad a forgatókönyvet, már kialakult benned valamilyen kép Jadvigáról. Nem okozott ez nehézséget?
TI: Erősen élt bennem a regény. Amikor a próbafelvételeket követően kiderült, hogy megkaptam a szerepet, újra elővettem a regényt, és - mintha én akarnék filmet csinálni a könyvből - aláhúzogattam azokat a részeket, amik engem érdekeltek. Ezt összevetettem a forgatókönyvvel. Meglepően sok közös pontot találtam. Én nem ítélkeztem Jadviga fölött. Inkább dühös voltam rá: próbáltam megérteni, kibogozni, mit miért csinált, miért nem döntött másképpen. Ondrissal is így voltam, aki sokkal kézzelfoghatóbb, konkrétabb személyiség, mint Jadviga, aki néha balladai homályba vész. Amikor Ondris írja a naplóját, annyira elragadják az érzelmei, hogy úgy éreztem, kifolyik a tollából mindaz, ami történik vele. Elementárisan őszinte. Jadviga beleírásai mindig egy elmúlt időszakra reflektálnak: visszatekint a saját múltjára, és elemzi a sorsát. Néha az az érzésem, talán túl sokat foglalkozik magával. Megpróbál mindent lekerekíteni, finoman, puhán megmagyarázni. Ez nem azt jelenti, hogy egész végig hazudik. Inkább csúsztat. Becsapja önmagát.
MaNcs: Az írás nyilvánvalóan a lételeme, nem szűnő önmarcangolásának következménye.
TI: Ez a legfontosabb. Azért ír, hogy rendbe rakjon maga körül mindent. Hogy azután élni tudjon. Gondolj bele, milyen lehetetlen helyzetben van: párbeszédet folytat egy halottal. Mert Jadviga csak fizikailag marad életben: Ondris halála után Francihoz fűződő kapcsolatának is vége szakad, az egyik fia meghal a háborúban. Lorcai sors vár rá.
MaNcs: Vannak nők, akik Jadviga viselkedését sértőnek tartják, néhány férfi pedig Ondrist gondolja jámbor baromnak. Mégis ez a két, gyökeresen eltérő személyiség kizárólag együtt alkothat egészet, csak együtt lehetnek életképesek.
TI: Én is ezt érzem. Jadviga nem akarná annyira Ondrist, ha nem szeretné olyan hatalmas szerelemmel, akkor nem lenne tétje az egésznek. Egy nő nem hazudhat magának ekkorát -legalábbis Jadviga nem ilyen. Pontosan tudja, hová jön vissza Németországból. A hazatérés nem lehet csak önbüntetés vagy bosszú. Szerintem Jadviga rettenetesen akarta ezt a házasságot és azt is, hogy ez a kapcsolat jó legyen. Igen, nagyon is egymásnak valók, csak mindig kicsúszott alóluk az idő. És olyan korban játszódik ez a regény, amikor mások voltak a szabadság határai. A kor, amiben élünk, bizonyos szempontból magában foglalja a lehetőségeinket.
MaNcs: A filmben nem ábrázolták elég erőteljesen, hogy a magán- és a közvilág hogyan esik fokozatosan apró darabokra. Márpedig neked végig kell menned bizonyos stációkon, hogy eljussál a végső összeomlásig.
TI: Ráéreztél valamire. Olyasmit kérdezel, amitől nem tudok szabadulni. Május hetedikén befejeztük a forgatást, és december közepén láttam először a kész filmet. Addig csak részleteket láttam belőle, mert csak egy-két alkalommal kellett utószinkronizálni. Viszontlátni magamat, magunkat a vásznon sokkoldó élmény volt. Önmagammal kapcsolatban nem szűnő hiányérzetem van. Hosszas önostorozás után arra jutottam, hogy hiányoznak a filmből azok a jelenetek, amikor Jadviga magában van. Amikor nem viselkedik. Mi történik vele, amikor elmegy Francitól, és visszamegy Ondrishoz? Mi játszódik le benne, amikor belép a kertkapun? Hogyan oldja meg ezt a kettős életet? Az a kép jutott eszembe, hogy van egy tó, ami tele van gyönyörű tavirózsákkal - ez Jadviga. És egyfolytában arra várok, hogy jöjjön már valaki, és dobjon bele egy követ a tóba, hogy ezt a szépséget egy kicsit megzavarja. Sokszor tűnődöm azon, mi lett volna, ha ezt forgatás közben észreveszem, és szólok. Nem baj, majd újból megnézem a filmet. Mert úgy érzem, hogy egy nagyon fontos dolgot elrontottam.
MaNcs: Román Luknár - Franci alakítója - a filmben meglehetősen súlytalannak tűnt. Márpedig a rendkívül erős szexuális vonzalmon túl ő az, akiről Jadviga nem képes lemondani, hiszen az a sajátos magánvalóság, amit kiépített magának, Franci és a barátnő Irma nélkül megszűnik létezni.
TI: Franci az, aki kihozza Jadvigából az igazi személyiséget, igazi valóját. Felszabadítja, áttöri a gátakat. Addig, amíg nem találkoztak, Jadviga - gyerekkorától lánykoráig - olyan helyeken élt, apa-anya nélkül, ahol sehol sem volt otthon. Nem volt magánterritóriuma. Franci maga a szabadság. A filmben valóban felborul ez a szerelmi háromszög, és ez nekem is hiányzik. Ez korántsem Román hibája.
MaNcs: Nem mértem stopperrel, de a százharminc perces filmben körülbelül tízpercenként szeretkeznek. Téged nem sorollak azon színésznők közé, akiknek a meztelen testét, különösen aktus közben, már csak az nem látta, aki szándékosan eltakarta a szemét.
TI: Ezzel valóban sokat küszködöm. Színházban egyszer fordult elő, hogy le kellett volna vetkőznöm, ráadásul egy kamarában, ahol a nézők öt centire ültek tőlem. Ezt a jelenetet nem tudtam vállalni, mert a munka rovására ment volna. Egyébként Krisztina rendezte a darabot, ezért pontosan tudta, hogy ilyen szempontból tartózkodó vagyok. Végigvettük ezeket a jeleneteket azért, hogy ne feszengjek. Mindenesetre magam is meglepődtem, hogy meg tudom én ezt csinálni úgy, hogy vállalható.
MaNcs: Megrázó, szép jelenet, amikor Jadviga egyedül marad Ondris naplójával. Mintha egy hosszú álomból tért volna vissza a valóságba, mikor megtudja, Ondris mekkora várakozással lépett bele ebbe a házasságba, milyen örömmel kötötte össze vele az életét.
TI: Én ezt a részt szerettem a legjobban a forgatókönyvben. El is bőgtem magam. A Száz év magányt olvasva éreztem hasonló katartikus élményt. Ez az a jelenet, ami miatt soha nem jutott eszembe, hogy Jadviga bűnös. Ekkor derül ki, hogy alulértékelte Ondris szerelmét. Ritkán tett kísérletet arra, hogy helyrehozza ezt a kapcsolatot, miközben mindig ő döntött. Ezért nekem nagyon fontos volt, hogy a filmben is megjelenjen: egy ember rájött, hogy valamit végérvényesen, visszavonhatatlanul elrontott. Mert igenis lehet alakítani az életet, a sorsot, a választásainkat. Nem szabad hagyni, hogy lemaradjunk saját magunkról, hogy tíz év múlva jöjjünk rá: az az ember, aki nincs a lakásunkban, nekünk milyen fontos, csak elszalasztottunk valamit. Sokat gondolkodtam azon, miért kezdett bele Jadviga ebbe a reménytelen párbeszédbe egy halott emberrel. Valószínűleg ezért. Talán.
Horeczky Krisztina
Film
Deák Krisztina: Jadviga párnája
"Én Osztatní András 1915 február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon." Ezt a mondatot jól jegyezzük meg, ugyanis könnyen lehet, hogy irodalomtörténeti jelentőségű lesz, ugyanis Závada Pál három év alatt hatszor kiadott "bestsellerének", azaz klasszikusra törekvő szépprózai gesztusáradatának első sora. A könyvből ráadásul olyan hirtelen lett film, mint a szél. Ezenfelül a forgatási munkálatok kezdeteitől fogva oly kitüntetett figyelemmel kísérte a kiéhezett szakma és környéke, bele-beletúrva állandó interjúkkal, mintha bizony közös gyermekük lenne. Most, a fürdetési időszakban is állandóan ott tolonganak a vajlelkű, műhelytitokra éhes kritikusok a kád körül. Az újszülött mindenki büszkesége lett. Be kell vallanom, még nekem is tetszett, ha nyolcezer emberrel együtt a filmszemlén, félfarral a lépcsőn ülve, zsibbadtan néztem végig, akkor is. Persze az is lehet, hogy mártíromságom hiábavalóságától tartva, pont azért. Nem gondoltam volna, hogy ez a napló, a regény szerkezetének rendjét elhagyva, lábjegyzeteitől megfosztva, lineálissá téve a sztorit, flash backek nélkül, tehát leegyszerűsítve is jó rendezői koncepció lehet. Igaz, a filmből így szintén klasszikus film lett. Kicsit sem formabontó, és nem jelent újat a regényhez képest, csupán annak egyik jól kézzelfogható, a sárkánylelkű nőről szóló legmarkánsabb szálát ragadta meg. Jókai-adaptációkra emlékeztető, eléggé szerteágazó és nagy történelmi falatot emésztő alkotás. Hogy nem billen át időnként totál giccsbe, abban az író keze jócskán benne lehetett. Ezt is a bábák csivitelték, de érdekes, mert megvan benne a lábjegyzet gesztusa. A század eleji Tótkomlós miliője, a pöstyéni fürdő szecessziós helyszínei, Jadviga pazar ruhái, mi több, párnájának csipkehímzése, az antik bútorok annyira lenyűgözik a vászonfüggőket, hogy szinte észre sem veszik például azt a túlzóra sikeredett, szimbolistákat majmoló jelenetet, amikor Ondris a harangtorony lépcsőjén az őrületbe ordítja magát. Munch sikolyának helyére nem pályázhat, az biztos, de elismerem, nehéz lett volna újravenni. Deák Krisztina, mint nyilatkozta is, nem akkora zseni, mint Bergman, és nem vállalkozhatott arra, hogy filmsorozatot csináljon az arra egyébként oly felette alkalmas könyvből. Mégis sikerült beletrafálnia Ondris és Jadviga különös érzékenységű párkapcsolatába, és érdekessé, sőt ismerőssé tennie a néző számára. Závadát pedig ezentúl sem fogom összekeverni a Ráckertben a Závodival, aki a maga műfajában szintén kövület. Főleg nem a Jadvigadalomban, amit a film tiszteletére tartanak a héten, és ne adj´ isten pár év múlva olyan lesz majd, mint a skótoknál a Burns Supper.
- sisso -
Jadviga párnája, színes, magyar, 1999; Závada Pál regényéből a forgatókönyvet írta: Deák Krisztina és Závada Pál; rendezte: Deák Krisztina; fényképezte: Balogh Gábor; szereplők: Tóth Ildikó, Román Luknár, Bodó Viktor, Marian Labuda; a Budapest Film bemutatója
