Színház
Nem azért jó XVIII. századi japán verses drámát átíratni egy fiatal angol íróval és megrendezni Magyarországon, mert azt legalább két alapítvány fogja szponzorálni, és könnyeznek rajta az ide nősült japán multik, hanem mert további elmélyülésünket szolgálja értelmileg és főleg érzelmileg az összplanetáris kultúra egy-két másik, izgalmas szeletében, amit igazán megismernünk sajnos egy élet sem elég. Nem utolsósorban persze jó játék a nyelvvel és az adott szegény magyar színészek alkalmazkodóképességével. Nádasdy Ádámnak sikerült úgy lefordítania a darab Peter Oswald-féle változatát, hogy az a köznép számára is érthető legyen. A rendezőnek, Tim Carollnak sikerült átadnia egy üzenetet arról, hogy mint embereknek, az érzelmeink, tragédiáink és örömeink nem nagyon különböznek egymástól, akár Chikamatsu, akár Shakespeare óta, legyen az veretes vagy alpári nyelven. A díszlet- és a jelmeztervező megvalósította azt az egyébként nem könnyű dolgot, hogy ne érezzük idegennek a kabuki színház díszleteinek hangulatát, a vásári bábjátékok eszköztárát is beépítve; külön köszönet azért, hogy nem voltak fehérre festett arcok. A színészeknek pedig, különösen Udvaros Dorottya császárnő és őholdságának sikerült úgy megformálnia a szerepét, hogy ne ásítozzunk attól a nagyasszonyos, nagylotyós hanghordozásától, amire már immunisak vagyunk, és ne féljünk a japános vontatottságtól sem, sőt nevessünk finom gesztushumorain - ezek nélkül sokkal nehezebb lett volna éberen maradni. Ezt még színészi megújulásnak is merném nevezni. Vasvári Emese fantasztikus alig mozdulataival szintén villantott egy jelentőset abból, amit a Don Escobalnál már nem mertünk elhinni, nevezetesen, hogy más is tud lenni, mint ügyeletes, üdvös tenyeres-talpaska. Gyabronka József az intrikus, gonosz alakjában szintén felismerhetetlen volt, mint exmásodvonal-beli Móka Miki. Kaszás Gergő viszont igazán levethetné már ezt a kéretlen pókerarcú pásztorfiútípust.
Így együtt ezeknek az embereknek egy estére sikerült azt döngetni, ami az európai színjátszásban azóta is nagyon nehéz, hogy az 1868-as reformokkal a császárság megnyitotta a kikötőit az európai kereskedők előtt, és hozhatták-vihették a kéziratokat vagy a bábokat: kinyitni a nézői agyakat a nagyon változatlan, nagyon elzárt, de vonzó távol-keleti világ felé, mégpedig úgy, hogy a közönség igen sokat rágódhatott rajta, nehezen emészthette meg, de a végén csak megdöbbenten vastapsolt.
A XII. századi vásári kóklerek figuráiból a XIV. század végére kialakult szabályos bábjáték, a kabuki ösztönzőjének fafejű bábjai is büszkék lehetnek rájuk. Az külön említésre méltó a darabban, hogy áthallatszik belőle a Tokugava sogunok korának boldog békeideje, mikor is a szamurájosztály, fegyvere haszontalanságából kifolyólag, hatalmat és vagyont vesztett, mégis görcsösen ragaszkodott az erkölcseihez, ami ugye csak tragédiákhoz vezethet, mégpedig olyanokhoz, amelyek egy drámaírónak nagyon jól jönnek más korban is, hiszen számtalan a párhuzam.
Chikamatsu, az eredeti darab szerzője, aki 1690 táján kezdett el bábjátékokat írni a Takemoto színház számára Oszakában, hallatlan könnyedséggel írt erről a témáról is. Körülbelül száz, többségében ötfelvonásos darabja egyébként azt bizonyítja, hogy ezen keresztül abszolút közel került az emberi lélekhez is. Nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy kicsit azonosuljunk. Nehéznek nehéz, de menni fog.
- sisso -
