Díja átvételekor Almodóvar meleg csókot nyomott az átadó Banderas pofijára, megköszönve neki is filmes karrierjét. Pedig komolyan nincs miért hálálkodnia.
Húsz év telt el első kommerciális alkotása, a Pepi, Lucy, Bom és a többi lányok premierje óta. Nálunk nem olyan régen vetítették a televízióban. Az a bizonyos szado-mazo, leszbikus, pisiszexes történet. Nem olyan vészes agyfolyás ahhoz képest, hogy a hetvennégyes első rövidfilmjének üzenete már az volt egy kurva által a pusztából, hogy rohadjanak meg a hippik és az egész szexuális forradalom meg az egyenlőség, ami tönkreteszi az üzletet. Mindenesetre első igazi játékfilmjének nagy szerencséje, hogy együtt született a demokratikus Spanyolországgal. Attól kezdve szabadon gyárthatta és mutathatta be sorra karakteres nőkről, cukros travesztikről és védett férfiakról szóló filmjeit, amelyek beolvastak a patriarchális csökevényeknek, és amelyekben egy párbeszéden belül akár nyolcszor is elhangozhatott az a szó, hogy szopás.
Hasonlították már progresszív amerikai szappanopera-gyártókhoz, mert úgy tud mellékszálazni érzelmeket, hogy azok simán kitennének még egy hatvanrészes brazilt; meg rokonították már Fassbinderrel, mert a durván realista világban a boldogtalanságot egyedül a dolgok mély megélésével tudja elviselhetővé tenni. Leginkább mégis egy extravagáns mestercukrászra emlékeztet. Minden habos tortába belesüti a lelkét, mielőtt az emberrel megeteti. Kanonizált már nekünk bikaviadort, ikonizált tűsarkú cipőben járó férfiakat, és lapozott a nők virágnyelvének lexikonában.
A Mindent anyámról című film kétségkívül Almodóvár főzőiskolájának egyik legjobban sikerült receptje. Erős, független, egyedülálló és szenvedő nők kórtörténete, akik mellesleg mesterien élik meg a magányosságot, a számukra egyetlen elfogadható választást. Mint melodráma állandó könnyezésre késztet, mint komédia folyamatos nevetésre. Ebből aztán amolyan a közönség taknya-nyála egybefolyik mozinézés kerekedik. Manuela (Cecilia Roth), a főhős gyászoló anya, tizenhét év után tér vissza Madridból Barcelonába, fiatalsága színhelyére, a transzvesztitáktól hemzsegő kikötői kocsisorra, hogy megkeresse halott fiának apját, Lolát (Tony Canto), akinek azóta nagyobbak és drágábbak a mellei, mint neki. Addig is, míg megtalálja, számos olyan kalandban lesz része, amelyek során felvonulnak egy komolyabb, rendhagyó élet típusfigurái a nőimitátor exkamionsofőrtől a leszbikus színészkirálynőn át az arisztokrata Chagall-képhamisítónőig ugyanúgy, mint korunk metaforái a transzplantációtól a plasztikai sebészeten és az anyaságon át az AIDS-ig. A film sűrű, de könnyed szövetén áttűnnek az art nouveau építész polikróm épületei, valamint Tennessee Williams és García Lorca hangja is, hogy hangsúlyokat tegyenek a nőies diskurzusokra. A számos nő között pedig érintőlegesen megismerhetünk három férfit az árnyak világából: a Vágy villamosában a brutális Kowalskyt alakító színészt, egy Alzheimer-kóros apát és ugye a keresett tűsarkas, két lábon járó járványt.
"Mi nők seggfejek vagyunk, és egy kicsit a lelkünk mélyén mindannyian leszbikusok is" - állapítja meg a film egyik kulcsjelenetében Manuela, aki végül visszakapja gyermekét, igaz, nem úgy, mint a mesében, hanem annál némileg morbidabb módon, Almodóvárhoz illően.
- sisso -
Todo sobre mi madre, színes, feliratos, spanyol, 1999, 101 perc; írta és rendezte: Pedro Almodóvar; fényképezte: Affonso Beato; zene: Alberto Iglesias; szereplők: Cecilia Roth, Marisa Paredes, Penélope Cruz, Antonia San Juan; forgalmazza a Budapest Film
