´rszoba Operának hívatják magukat, legújabb előadásuk címe: Zúzalékkő és borjúmirigy, ami eleve képtelenség, és bár kétszereplős a játék, mégis négyen vannak benne. Lassú, monoton, minimalista, hosszú és a lehető leggyűlöltebb önmagunkat láthatjuk viszont benne.

A Station House Opera társulatát 1980-ban alapították Londonban, abban az érában, amikor Stephen Taylor Woodrow hozta létre a saját műhelyét a világhírű galériák metaforáivá vált élő festményekkel, vagy a DV8 Company, a hírhedt punkszínház bontogatta ötleteit, fizikailag jól és egyben botrányosan lemeztelenítve és megterhelve az előadásokat. Természetesen lehetne még sorolni, melyik művészeti főiskola melyik klubjában alakultak különböző látvány- és gondolatügyi újító brigádok megfelelő támogatási feltételekkel, akik aztán szétspricceltek turnézni a világban, hogy osszák az egyszerű, de igényes angolszász igét. Akár a britpop zenekarok. Mindenesetre ez a ma már negyvenet taposó generáció Angliában még a marhavész előtt kinőtte magát, és most csak úgy kullog utána a nyugat-európai fizikai színház. Persze erről mindenkinek lehet más a véleménye, aki nem anglomán, de akárki akármit mond, még az olyan államilag túltámogatott nemzeti hősök, mint a belgák színházi megváltója, Jan Fabre, sem alapozták meg jobban a modern szintetikus színházi felfogást. A hollandokkal persze már vigyáznék, mert azok nem olyan lusták, mint amilyennek látszanak.

Szóval minden ilyen londoni illetőségű, eleinte szubkulturális társulatnak a maga bogara, a jól megkülönböztethető fizikai és vizuális stílus lett az erénye. ´rszobáéknak speciel a szereplők és a játékhoz választott tér intim kapcsolatának a végletekig fokozása, ami olyan benyomást kelt, mintha egy jól fejlett agorafób társaság intenzív terápiája lenne. Olyan nem egyszerű fákba vágták a fejszéjüket, mint a Természeti katasztrófák vagy a Szex és a halál megszínpadiasítása elenyésző mennyiségű szavakkal és e világi testtel. Nálunk először tíz éve lehetett őket látni a Kakukk című, szürrealizmus és realizmus között egyensúlyozó darabjukkal, miután az 1988-as Első New York-i Nemzetközi Művészeti Fesztivál meghajolt már a színházi szempontból többször megkérdőjelezett építészeti performance-aik geometrikus víziói előtt, amelyekben többszintes városokat építettek a közönség szeme láttára.

Jelen előadásukban is, amely címének semmi köze az előadáshoz, akár a társulatnak a társulat nevéhez, megtartották azt a jó szokásukat, hogy a nézőt mindvégig bizonytalanságban tartsák a valós és az elképzelt világ között, csupán az eszközeik minimalizálódtak a jól begyakorolt cselekvéssorokra és a videotechnikára, valamint arra a nem elhanyagolható tényre, hogy minden előadás más helyszínen játszódik, és ehhez nekik egy héttel előbb be kell lakni a teret, hogy felvételeket készíthessenek. Amikor kész a nyersanyag, a szintén kamaradrámaként felvett játék megduplázza és elgegesíti az előadást. A nagy vásznon és az aktuális térben szimultán folyik a mindennapi lét, ötórai teával, szerelmeskedéssel, ami az agyunkra menne, ha közben nem ellenpontozná azt egy el-elcsúszó felvétel, mikor például az igazi nő a filmbeli férfival enyeleg, minden rávetítés nélkül, ki-ki egyedül. Valaki kirohan a Liliom utcára az éjszakába, aztán továbbrohan a sarokra a filmfelvételen, hogy egy kocsi elé lökje a feleségét, és újra élőben visszatér a színre. Egy idő után már nem is lehet tudni, hogy a vásznon lévő ajtón egy homályos eredeti vagy egy jól élesített képmás közeledik, hogy kalapáccsal szétverje a teáscsészét. Ha gyorsabb lenne, már kábítószerként árusítanák ezt az előadást.

- sisso -