Az idén ötvenéves Fővárosi Artistaképző Intézet március végén kövér kis programsorozattal ünnepelte a magyar cirkuszművészeti szakmunkásképzés intézményét. Az öregdiák-találkozón kívül, amelyen olyan műfaji szakadárok is részt vettek, mint Somló Tamás és Sütő Enikő, született egy fölöttébb szalonképes program, az intézet növendékeinek új cirkuszi előadása.
A városligeti kultúrintézmény, a Fővárosi Nagycirkusz már százhuszonöt éves múlttal rendelkezik, tehát jóval idősebb, mint az állami artistaképzés. Porondja megért már "Fényes" előadásokat, pankrációs korszakot, bombázást, politikai varietét Tito, a láncos kutya meg Kulákverés című műsorszámokkal, szovjet jégrevüt, sőt bérbe vették már techno- partira, de techno-ambient cirkusz minden bizonnyal még sosem volt benne. Most lett.
Ez a jelenlegi, narancspiros műanyag székes, oroszlánszagú, 1971-ben létesített építészeti kísérlet, amelyben a formabontó előadás zajlik, és remélhetőleg a sikerre való tekintettel prolongálni fogják, pont olyan ma is, mint húsz évvel ezelőtt volt, amikor utoljára jártam itt, csak mondjuk a lábam növekedésével arányosan kisebbnek tűnik. A szag már kiűzhetetlen, a székeket sosem festik más színűre, de a Csillagkapu-előadás kellemes csalódást okozott. Legalábbis ahhoz képest, hogy engem a cirkuszműfaj mindig is nyomasztott. Azt gondoltam, ide már csak akkor lehet elrángatni engem, ha budai ingatlanokat adnak ajándékba a jegy mellé, herceggel.
De térjünk vissza az előadáshoz. A tizenkét kilós, szálfalábú alsótagozatosoktól a süldősúlyú, végzős, tangásított dressz a fenékbe vág akrobatalányokig összevissza repked mindenki, de legalább ötven emberke. A központi nagy koreográfia az iskola történetét meséli el, egészséges humorral, kivételes ritmusérzékkel, a Cinetrip space brigád, avagy a Rudas fürdői bulik térhatású látványtervező csapatának bevilágításaira és Yello- meg James Bond-témákra, valamint állat technozenékre. Az iskolaügyi össztáncot meg-megszakító etapok viszont klasszikus artistaszámok, amit az egyes csoportok a légtornász, a bohóc, az ugrócsoport vagy a kígyónő szakirányon tanultak be. A műsorszámok eredetileg klasszikus cirkuszmuzsikára készültek, de aztán az lett, ami, tömény futurizmus, az átállás pedig egyáltalán nem okozott gondot a fiataloknak. Elsőnek matrózblúzuktól megszabadult, neonrózsaszín dresszes, tüllös szirének hágtak egymás nyakába, lassú bitekre, de aztán a nehézségi fokozatok és a zene üteme egyre nagyobb, illetve gyorsabb lett. Az óriás vaskarikán ülő és ide-oda guruló békaembereknél már sikongatott a nézőtér, a rokonok higgadt füttyökkel jelezték tetszésüket, az űrszalamandrára festett légtornásznál a kicsik sírtak, a pelenkás, de a púderosdobozzal bezzeg zsonglőrködő kistestvérek pedig hangosan szólítgatták a manézsban lévő nagytestvéreket. Volt, hogy oda se mertem nézni: vakmerőségnek tűnik például tizenhárom évesen szaltó mortalét előadni a trapézon, mikor én már akkor is azt hiszem, hogy menten felesek, ha csak utánanézek az elszabadult lufiknak. Meglepő módon az általános cirkuszi rizikófaktor, a két ügyeletes bohóc sem volt unalmas, sőt miközben ellátták a karmester feladatát, leiskolázták az ugrócsoportot meg a haladó sztepptánc-diákokat.
A fináléban a szaktanárok is felvonultak a szakcsoportokkal. A légtornászidomár, a bohócprofesszor, a zsonglőr-tanársegéd és a csapat bemutatta még egyszer csillogó, foszforeszkáló, hőre lágyuló sci-fi ruháját, illetve frizuráját. Két elvetemült nyolcéves kísérőm pedig százforintos bohócorrban örömködte magát kifelé a gyakorló vasárnapi apukák között, akik aggódó lányaik tekintetének kíséretében a 3 Ajax hősiességével a nyalókát fedő celofánokkal küzdöttek.
- sisso -
