Tollba mondás (Kenu és tipi - Indiántáborok Magyarországon)

szerző
- sisso -
publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A megnyitó napján szinte lehetetlen volt bejutni az egyetlen kisszobát elfoglaló kiállításra, csupán a bakonyi magyar kortárs indiánok sátrát, a beetető, felhőkarcoló tipit tudtuk megtekinteni az aulában, és a nyári táborozók által felénekelt indián harci dalokat hallgathattuk magnóról. Két nappal később már nagyobb szerencsénk volt.

A megnyitó napján szinte lehetetlen volt bejutni az egyetlen kisszobát elfoglaló kiállításra, csupán a bakonyi magyar kortárs indiánok sátrát, a beetető, felhőkarcoló tipit tudtuk megtekinteni az aulában, és a nyári táborozók által felénekelt indián harci dalokat hallgathattuk magnóról. Két nappal később már nagyobb szerencsénk volt.

Kenu és tipi - Indiántáborok Magyarországon 1931-2000

A képen Cseh Tamás áll, hosszú méla dresszben. Tekintete nyílt szívű sziúra vall, olyan, mint az önfeláldozó, természetszerető és bátor harcosok May Károly regényeiben. Róluk, milyen paradox és milyen vicces, még a Harmadik Birodalom katonái is példát vehettek a front végnapjaiban Hitler jóvoltából, aki volt szíves hihetetlen mennyiségű utónyomást rendelni nekik takarodó előtti kötelező olvasásra. De maradjunk Cseh Tamásnál, a legnagyobb élő magyar indiánnál, a második magyar indián közösség megalapítójánál, akiről ilyen és nem más, például nem a minősíthetetlen Szebeni albumban szereplő meztelen indián a jó indián típusú fotót tudtam elképzelni. Kifogástalan, ahogy lakota fejdíszén és póthaja bársonyán gellert kap a napfény, arca barázdáiban pedig bölcsen megbújik az ősök árnya. Valószínűleg nem szándékosan, de eszébe juttatja a látogatónak azoknak a szegény indiánoknak az amerikai képeslapokon nem terjesztett tekintetét, akiket példátlan nyugalommal irtott ki a bársonyos emlékűvé lapogatott barbár-demokratikus "amerikai holokauszt", és akiknek ma sem romantikus játék a rezervátumaik fenntartása, elhagyása vagy éppen a további helyben maradás. A képen látható bakonyi "nagyfőnök" kézműves, harcos csapata hozta létre ezt a kiállítást.

A bakonyi tábor,

mostanra Nagyapák völgye 1961-ben alakult egy sziklás, erdős, patakokkal, forrásokkal övezett völgyben, és eleinte, az első tíz évben csak fiúk játszottak ott indiánosdit. Később ez az irigylésre méltóan gyermeki és egyben komoly tábor - ahol munkában megfáradt városi emberek festik, fotózzák egymást röhögve nyaranta két hétig, miközben kultikus és használati tárgyakat készítenek - kibővült. Asszonyok hada kezdett el gyöngyhímezni, bőrvarrni, táncolni, bogyógyűjteni és főzni, míg a férfiak tomahawk-szurony csatát vívtak, meg felcseperedő gyermekek serege adott lehetőséget arra, hogy kidomborodjanak az erős indián férfi újabb erényei a törzs és a család állhatatos védelmének kapcsán. A világon egyedülálló harci tábor egymástól 3-10 kilométerre tanyázó sájen, hidatsza, fekete lábú, lakota és varjú törzsek indián módra küzdő seregeiből áll. A kiállításon elsősorban ezeknek a táboroknak a mindennapjairól és ünnepeiről láthatunk fotókat, mellettük messzelátó nélkül nehezen olvasható feliratokkal. Másodsorban az általuk készített, sokszor előzetes antropológiai kutatások alapján, illetve önálló stílust teremtve, saját ötletekből készített tárgyak vannak kiállítva: tarajos sül fejdísz, hermelinprémes férfiing, huroknyaklánc, tűzszerszámos zacskó, gyerekmokaszin, díszített nyersbőr táskák, tükörtartók és késtokok. Ezeknek egy része plusz pár cowboykellék egy jóval régebbi társaság, a

dunai törzs

hagyatéka. Mert a magyar indiánosdinak van egy korábbi, Zebegényből a századelőn indult "eredeti" ága, akkor is, ha az 1931-ben alapított törzsek főnökeivel a mai bakonyiaknak nem volt folytatólagos kapcsolata. Ki hinné, hogy az igen komoly ember hírében álló orientalistánk, Baktay Ervin, azaz Mr. Hooligan Bucktye, avagy Ülő Bika egykor efféle játékra adta a fejét? Az akkoriban megjelenő vadnyugati típusú filmek és fivére által az "ígéret földjéről" küldött novelláskötetek adták neki az ötletet ahhoz, hogy bohém festő barátaival olyan szalont indítson el, ahol a 19. századi pionírok, aranyásók és cowboyok ruháinak komoly átéléssel elkészített, stílusos másolataiban lehetett megjelenni nőknek és férfiaknak egyaránt. A "Város" megalapítása után hamarosan az indián élet romantikája is beszivárgott a játékukba, amelynek Kismaros szigete lett az otthona. Semmi akadálya nem volt már, hogy valódi coltokkal, Winchesterekkel, íjakkal, tarka lovakkal beleéljék magukat a játékba, amelyben ők alakíthatták igazságosra, barátságosra és hitelesre a westernfilmek dramaturgiáját. Archív fotóikon nem ritka az indiánnal ölelkező cowboy ábrázolása. A több mint hetven év után ma is élő Baktay-féle játékok emlékhelye Kisorosziban látható, de ezen a kiállításon is elhelyeztek a dunai emlékekből néhány tárgyat és képet: egy mozgó konyhát, azaz Chuck Wagont, eredeti tehénpásztor-palacsintasütővel, hollandtelepes-kannával, juharsziruppal. Mert az ideológiai elődök előtt tisztelegni illik.

A tárlat és a még aktuális, február 27-én tartandó Mindenki játszóháza valószínűleg meggyőzhet minket arról, hogy indiánok vagyunk mindannyian.

- sisso -

A kiállítás április 2-ig tekinthető meg a Néprajzi Múzeumban

szerző
- sisso -
publikálva
2000/8. (02. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...