- sisso -

Ljubljanát zöld vizű folyójáról, tyúklépésnyi utcáiról, miniházairól, mediterrán jellegű, de annál békésebb kávézóiról lehet felismerni, és manapság arról, hogy kevés a turista. De ha az ember leül tíz percre, előbb-utóbb fel fog tűnni, hogy itt mindig folyik valami falusiasan bájos, multikulturális matatás.

A belvárosi rókajárás az olyan volt, hogy bele kellett tenni a kezeket a zsebekbe, a nemi szerv tájáig lehúzni, és a hegyes orrú cipőket heggyel egymás felé fordítva, csúsztatni a lábakat lassan előre. Most is van ilyen bizonyos mozgásszervi defektusok nyomán, de annak idején, amikor csak divatból, csoport-összetartozásból csinálták, ezért Kex-sleppet vertek a külvárosi fiúk a Kassák Klub előtt. Megannyi ötven körüli faszi meséli hasonló habitusú történeteit két részen át ebben a dokumentumfilmben, amelynek első részét az idei filmszemlén is volt szerencsém látni. Most, mikor a Duna tévében adták, megint nem tudtam levenni róla a szemem, mert páratlan ezeknek az embereknek a jelenlegi nagypolgári életükből fakadó, hipokrita, nosztalgikus infantilitása. Főleg így, hogy - feltehetőleg rendezői utasításra - reprodukálásszerűen kell jeleneteket rögtönözniük, amelyek főszereplője a Kex egykori énekese. A második opus már csak azért is érdekelt, mert annak idején a moziból kiáramló filmszereplők olyan mondatokat engedtek meg maguknak, elhízva és zakóban, mint hogy a mai fiataloknak valószínűleg halvány fogalmuk sincs arról, milyen a "rókaösszetartás". Bezzeg az én időmben-kéim, gondoltam - akik egymással már rég nem tudtok mit kezdeni, de az nem baj önmagában, mert minden nagy generáció ilyen -, lecsekkolom, hogy a folytatásból beárad-e az a bizonyos korhangulat, amit nem tudok meg soha, hogy milyen. És valóban, a másik rész bizonyos értelemben jobb volt az előzőnél.

Két fiatal színikritikus beszélgetett Ljubljana szívében, a Ljubljanica partján sétálva, egyik belgrádi, a másik helybeli: "Olyan rosszakat álmodtam a múlt éjjel, egyfolytában hullák között kellett járnom" - mondta az egyik. Mire a másik: "Túl sokat nézel színházat mostanában."

Neofita pikareszk, cinikus utópia képregényszerűen elbeszélve, a bizonyos darabjaira hullott X-generáció legyeinek ura egy thaiföldi kék lagúnán. Megjelent nálunk is a vakmerően fiatal angol művészettörténész, autodidakta író, ázsiai Out of Lonely Planet turista első és azonnal Betty Trask- (irodalmi) díjas regénye. Mindenkit egyen meg a sárga irigység, akinek a délkelet-ázsiai falusi turizmusból nem tellett egyre sem, akár jobbra. Hamarosan elkészül a film is, az említett generáció szubkultúrájának ütőerén szorgalmasan szurkálódó Danny Boyle rendezésében, a korosztály hollywoodi díszpéldányával, DiCaprióval a főszerepben, aki ha volna igazság, egy napot sem érdemelne napfényes, pálmás tengerparton utóbbi teljesítményei alapján.

Csak néztek a jugók, akik szerbek meg horvátok lettek, amikor megjelent a Benetton-plakátokon 24 x 36-os fotón 1994-ben Marinko Gagro boszniai áldozat és tettes vérfoltos, háborús konfekcióruhája. Néztek, és semmit nem értettek a nagy nemzeti bugyogásban. Európa nyugati fertálya meg hányt a látványtól, holott a média szíves közreműködésével nem lehettek már illúziói, mégis felháborodott azon, hogy egyesek szerencsétlen katonák vérén vesznek pamuttrikót. Pedig nem terméket árultak közvetlen, hanem ideológiát. Marinkót, illetve a hűlt helyét háborús tabuból úgy változtatta reklámikonná a családja (mert ők küldték el a ruhadarabokat közlésre) és Oliviero Toscani, a Benetton cég reklámfotósa, hogy szép volt nézni. Szerintem elég jó kis rémtett volt mind a reklám, mind a háború ellen. A Benetton híres morálakrobatizmusába pedig történetesen jól beleilleszthető. Groteszkebb és megrázóbb, mint a mozgóképes dokumentumok. A reklám természete már csak ilyen, felhívó jellegű, akkor is, ha többnyire arra hív fel, hogy tegyük szerencsétlenné magunkat. Ruha volt, véres, benne senki, de, mint a jól kitaposott cipőnk vagy kiült, koszos farmerünk, felvette a test jellegzetes tartását. Egyetlen, falfelületnyi vizuálterror, de hagy időt, kevésbé undorító és sokkal elgondolkodtatóbb, mint a kifordult belek fesztiválja, amivel a helyszíni tudósítások fotóriporterei tompították el annak idején az érzékszerveinket. Benetton apu, könyörögj érettünk! Most meg jön a Benetton for Kosovo kampány. Ott már semmi más nincs, csak fehér háttér és vértócsa. Csak képzelni tudjuk a kioltott életeket. Megvallom, a nagy reklámszakemberekkel, divatdiktátorokkal, Milánó város szocialista vezetőségével, néhány ultraliberális színekben tetszelgő lap főszerkesztőivel, a karizmatikus keresztény gyülekezetekkel és embertársaim jelentős részével szemben soha nem lázadtam egyetlen Benetton-reklám ellen, és a legkevésbé sem háborított fel. Nehogy túlságosan elbillenjen már a mérleg, nehogy nyugodtan bevessék majd még a linóleumot is primőrrel. Én meg a mérgezett üdítők fantasztikus plakátjain ujjongjak. Hozzáteszem, azért az sem jutott eszembe, hogy egyből elrohanjak kényelmes, tartós sportruhát venni a körúti üzletbe. Pedig meg vagyok róla győződve, hogy főzőmosásnál sem fakul az a trikó.

Kiállítás és táncszínház

A már közhelyszerûen legendásként emlegetett, a táncterrorról elhíresült, nemet, kort, konzervativizmust nem tisztelõ DV8 Company egykori alapítója, a színész, táncos Nigel Charnock ezúttal egy önálló esttel járt itt. Zseniálisra sikerült az emberi lényt vizslató one man show. Nigel transzvesztitaként táncol, féltékeny homoszexuálisban nyomja, majd merész váltással szerelemrõl, szexrõl, istenfélelemrõl, halálról, anyjáról beszél. Mielõtt még bárki homofób rohamot kapna, és kicsúszna a száján, hogy miért meleg minden táncos, vegyünk egy mély lélegzetet.

Kamondy Ági évtizedek óta meghatározó és igen "zavaró" személyisége a magyar rétegkultúrának. Acéledzett, "megbélyegzett", mégis megragadhatatlanul légies. Számtalan módot talált már arra, hogy - az egykori Orkesztra Lunától kezdve filmeken át az önálló produkciókig - "elszomorítsa" a közönségét.

A múlt század utolsó harmadának nagy építkezési láza hozta létre a kívül-belül pazar Egyedi-palotát, melyet ma már Benczúr Klubként emlegetünk, és melynek államosítására soha nem került sor. Mióta 1930-ban megvásárolta a Magyar Királyi Posta Jóléti Alapítványa, néhány éve pedig az Antenna Hungária, vidám táviratkihordóktól, telefonszerelõktõl, adásszóróktól, mûvészektõl zajos. Ez volt a Postás Mûvelõdési Központ, a "Postás". Itt jött létre a magyar jazz fellegvára, itt bontogatta szárnyait a méltán elhíresült Apostol zenekar, és ide menekülnek manapság az utolsó földalatti zenék méltatlanul mellõzött képviselõi. Hely és infrastruktúra jut nekik.

1994-ben végezte el a színmûvészeti fõiskolát. Nincs olyan szerepe, amelyben emlékeztetne korábbi önmagára, nincs két fotó, amin nagyon hasonlítana, még az utcán is nehéz felismerni. Az Új Színház Rettenetes szülõk címû elõadásában játszik Madleine-t, a Budapesti Kamara Sirályában Nyina. A Thália Stúdióban március 26-tól újra Sarc a Hóban. Kedvenc reggeli kávézójában beszélgetünk.

Mintha túl sok dudás jött volna össze.

A Fészek a legrégebbi és máig zavartalanul mûködõ mûvészklub Budapesten. Itt soha nem voltak botrányok, sõt a helyi mûvészönkormányzat kissé elszigetelte magát a külvilágtól. Eleinte a tagság és fõleg a kártyapénz tartotta fenn, a rendszerváltás óta pedig azon kevés kiváltságos társadalmi szervezetek közé tartozik, amelyek idejében észbe kaptak, és kisebb hiányosságokkal, de legalább visszakapták a telephelyüket.