Bp. VII., Kertész u. 36.
Emlékestek, elõadóestek elsõ bemutatói, családias összejövetelek szinte mindennap. Ilyenkor tele a ház magányos nagynénikkel, nyugdíjazott mûvészekkel. A mûfajválogatás sajátos: kupléverseny, slágerfesztivál, komolyzenei hangverseny, könyvbemutató, kiállításmegnyitó, néha talán tûznyelõk is fellépnek. Mindez legföljebb háromszázért azoknak, akik nem tagok. Senki ne várjon világra szóló szenzációt, megfizethetetlen, kövér tenorokat. A tagok nem kapnak gázsit a fellépésért. Lelkesedésbõl, hivatásból, emberbarátságból kreálnak elõadásokat, ahogy a ház alapszabálya megkívánja. Minden elõadás egyszeri és megismételhetetlen, csupán a helyi hangarchívum rögzíti. Latinovits Zoltán utolsó estje is itt dekkol mágnesbe fojtva. A Kibédi fanklub hangulatán semmit sem ront, hogy a már tíz éve kimeszeletlen falak között zajlik. A pályatársak szemérmesen vagy kevésbé szemérmesen adják elõ az állatbarát, költõ, énekes, színész-nevettetõhöz fûzõdõ emlékeiket. Kutya úr például két mondattal megnevetteti a közönséget, holott a Szomszédokban ez nem megy neki. Az elõadások után a rajongók közelrõl nézhetik kedvenceiket az étteremben. Maros Gábor, akinek operettszínház a világ, például sóletet rendel élõben. Még a panoptikum-fílingtõl megszeppent turisták sem menekülnek hanyatt-homlok.
A harmincas évek klubérzését persze nem lehet rekonstruálni, mert a mûvész örül, ha egy órára megpihenhet az éjszakai szinkron vagy a vidéki hakni után. Éjjel-nappal van rá lehetõségük, hogy magukhoz vegyenek itt némi táplálékot.
A kerthelyiség az árkádjaival meg a relieffel azért felidézi a régi, kolostori hangulatot, fõleg télen, amikor belepi a szûz hó. Nyáron ez az udvar lesz a ház legkeresettebb tartózkodója. Aki meg akar élni az írásaiból, annak itt kell a legtöbbet hallgatóznia, a gyülekezõ mûvészek asztalánál. A második világháborúig a mecénások adományaiból olyan mûkincsgyûjtemény halmozódott fel - ez késõbb az államosítással szõrén-szálán eltûnt -, amibõl ma simán fel lehetne újítani a fél kerületet. Ám az aranynapokra már csupán archívumi fotók emlékeztetnek.
A hetedik kerületi gettóból épp kimaradt a klub saroképülete, így egy rejtett padlásszobán keresztül a mûvészek összeköthették az elzártakat a lakossági ellátással. Rodolfó, akivel valószínûleg senki nem ült le kártyázni, gyakran megemlékezett róla, milyen hasznos volt az eredetileg razziák kivédésére létrehozott építészeti bravúr. A Fészeknek volt egy géppuskafészek korszaka is: ekkor rombolták le a zárt bejárati részt a sarkon, és lett belõle oszlopos, nyitott beugró.
A háború után az akkori kormányzat, a mûvészek és a közadakozók valamennyire helyrerázták a klubot, ami egészen negyvenkilencig, a ház államosításáig önállóan mûködött. A kultuszminiszter és a mûvészeti szakszervezetek állítólag nagyon toleránsak voltak, így a közgyûlés és a vezetõválasztás megmaradhatott; a választott igazgatót legalábbis mindig jóváhagyták, gondolván, jobb, ha a feszültséggel teli, kötetlen társas élet a klub keretein belül marad.
A társas élet helyiségei nagyjából ma is ugyanazok, ha nem is ugyanúgy néznek ki. A jugendstíltõl a posztszocon át mindenféle berendezés megtalálható már bennük. Az éttermet jövedelemszerzés céljából kiadták, igen jó színvonalon, meglehetõsen olcsón, változatos menükkel a híres Kispipa tulajdonosai mûködtetik. Számos sajtófogadáson ismerkedhettünk már híres konyhájával. A sólet gerslivel és libacombbal Európa-díjas, de a halászléhez sem fér kétség.
Galambos Tibor, a jelenlegi igazgató a hetvenes évek eleje óta szervezi a ház életét. Örül az önállóságnak, de azt szeretné, ha megoldódnának végre finanszírozási problémáik. "Visszakaptuk az 1901-es jogi állásunkat, de minden kezdeti szegénységet is vele együtt. Csak a kezelõi jog került hozzánk. Az elképzelés a háború elõttiekhez hasonló, be akarjuk hozni a pénzvilágot, és ide csábítani a vezetõ értelmiség minden rétegét, tõlük remélve a támogatást."
Még örülhetnek, hogy nem a kincstári vagyonkezelõk markába folynak közhasznú helyiségeik bevételei.
Az igazgató féltve õrzött kincsei között turkálva, találtunk kiadványokat a házról, farsangi belépõt és jótékonysági rendezvényjegyet 1914-bõl, máshol fel nem lelhetõ fotókat, az elsõ mûködési alapszabályt, híres magyar festõk által adományozott képeket.
A klubban kivételes gyûjteménnyel rendelkezõ könyvtár mûködik a húszas évektõl. A világ minden mûvészeti folyóirata jár hozzájuk. A már említett, felbecsülhetetlen értékû hangarchívum mellé elkelne egy videotár, hogy legalább az audiovizuális halhatatlanságot biztosítani tudják a mûvészeknek ellenszolgáltatásként.
Mindenki kultúrháza ez, de a tagfelvétel változatlanul szigorú. Két ajánló kell hozzá, az egyik feltétlenül rokon mûvészeti ágból. Az is változatlan, hogy minden mûvészeti ág képviselõjét szívesen fogadják. Csak az intermédia nem tört még be a vaskos falak titoktárába.
- sisso -
