Táncszínház
A Compaigne Thor a Trafóban
Marton László Távolodó
Van, aki vidám és tudatlan nudistaként éli le az életét, van, aki állig fel szeret öltözni, és úgy érzi jól magát; ám ha a mûvészetben a meztelenségrõl van szó, és voyeurré kényszerül az átlagnézõ, az kényes kérdés. Legalábbis nagyon megoszlanak róla a vélemények. Amikor pedig táncmûvészek vetemednek arra, hogy a maguk teljesen csupasz testi valójában mutatkozzanak - és lejárassák a tütüs, fûzõs balettet -, az még problémásabb: nem festményen vagy fotón, hanem akcióban, élõben, szabadon kell lengeni látni melleket és fütyülõket, szétnyílni hónaljakat, seggeket. Jó, ha alapos ok van rá, nem csak a hatás-hajtóvadászat motiválja a dolgot, mert hamar kilóg a lóláb, és a kezdeti zavar észrevétlen átcsúszik kényelmes maszturbálásba vagy felháborodott távozásba, esetleg frivol beszólásokba, aztán lõttek a mûélvezetnek, magasmûvészetnek egyaránt.
A Compaigne Thor nevû társulat Belgiumból márpedig alaposan levetkõzött a Trafó nevû kortárs mûélvezeti központ közönsége elõtt. Nyilván részben ez magyarázza, hogy két napra elõre elkeltek a jegyek. Tolongott a szakma és a kukkolótábor, megteltek a lépcsõk és az állóhelyek. Igaz, nem minden elõhíresztelés nélkül érkezett a társulat: Thierry Smits koreográfusról beszélték, hogy annyi furcsa dolgot csinált eddig, amit már csak egy nyílt színi plasztikai mûtét múlhatna felül, társulata pedig nem mindennapi tudással megáldott tehetségekbõl verõdött össze.
Az elsõ napon technikai gondok is elõálltak, bekrepált a világítás, fél órát csúszott az elõadás, de az együttes fellépett, nagyon akarták már mutogatni magukat, ha beígérték, a közönség pedig a világért sem távozott volna. Figyelmeztetés is volt, hogy néha elmehet a világítás: akár dramaturgiai mesterfogásnak is beillett volna az a néhány átmeneti pislákolás.
A három húszperces etûdöt Robert Mapplethorpe, Caravaggio és Francis Bacon mûvei ihlették, ami tovább borzolta az amúgy is feszült kedélyeket. Jó fejek, minden esélyt megadtak az elsõ rész utáni távozásra, ha valaki nem bírta volna az erõs felütésnek szánt klasszikus szado-mazo részeket. Óhatatlanul eszébe juthatott bárkinek, hogy vajon a boás fiú hogyan szõrteleníti magát: beleül-e egy lavór gyantába, vagy jó a borotvája, és kicsit mindenkinek összébb szorultak a combjai, amikor a gumipadlón az egyik meztelen táncosfiú hason rángatta a másikat - de csupán egy neves magyar tánciskola-alapító távozott fejét feltûnõen csóválva, hátára vetett kardigánban. Lehetett azért érezni, hogy várni kell ezzel a kivonulással. Nem volt egyértelmûen visszataszító a szemérmetlenség, sõt mintha nagyon finom gesztusok, átmeneti hosszú ruhák, apró bugyogók adták volna a nézõk értésére, hogy amit látnak, azt fogják fel jelzésértékûnek, ne tekintsenek mindig a szõrpamacsokra.
A barokkos második etûdben egy apró, csupasz, piros labda játéka és a hullámzó mozdulatösszhang kötötte le a közönséget, lendülõ végtagok, hajlékony hasfalak. A talpig ruhák mellett új értelmet nyert a felbukkanó átmeneti meztelenség, többé nem lehetett már a puszta koituszra gondolni. Annyi frivolitás sem volt ebben, mint a század eleji balett-táncos fiúk kidudorodó sztreccsnadrágjában. A jól felépített és ezáltal hatásos hármas egység utolsó darabja pedig kikényszerítette az ütemes tapsot, mint egy Broadway-musical utolsó dalbetétje. A föld alatti vasút életképében a teljes csupaszság állapota után lassanként kerültek a szereplõk testére a konfekcióruhák darabjai: térdzokni, cipõ, zakó, néma sikolyok az arc körül, amitõl végül szellemes lett a puszta igazság. Ne ítéljünk elsõre: a király meztelen.
- sisso -
