- sisso -

A sanghaji születésû Wong Kar-Wai (magyarosan Vong Kar-vaj) 1963 óta Hongkongban él. Ott diplomázott grafikai tervezésbõl és készített televíziós sorozatokat, míg fõállású filmíró-rendezõ nem lett. 1982 óta tíz-egynéhány filmet csinált, a véres melodrámáktól a romantikus vígjátékokig. A legutóbbiakat, a Csunking expesszt és a Bukott angyalkákat nálunk is sikerrel vetítették, és világszerte a legizgalmasabb filmekként tartották õket számon: rajtuk keresztül a hongkongi életérzés sallangmentesen válhatott egyetemessé. Új filmje, az 1997-ben készült, Édes2kettesnek fordított Happy Together címû, a Titanic Filmfesztivál után most jutott el a magyar mozikba. Wong, Hongkong rosszfiúja és Christopher Doyle nevû operatõre bemutatja két hongkongi homoszexuális kalandtalan, belvárosi életét Argentínában, filmfelvételek túlszínezett, fekete-fehér, lassú-gyors, 16 mm-es, videoszalagos patchworkjében, kilencvenhárom percben, szokatlan happy enddel.

A Feneketlen-tó partján egy Velvet Subway címû áramvonalas, akcionárius amerikai-magyar költõi esttel köszöntött be a hóvihar és a múlt hétvége. Ezzel az esttel szándékoztak európai turnéjára indítani azt az MTV költészeti osztálya által kiadott vaskos amerikai antológiát, amely Ginsbergtõl Nicole Blackmanig rendbe szedi a tengerentúliak kortárs költõinek társaságát. Ismerõs parafrázis a cím, figyelemreméltóan konfúzus az est maga. Ez minimum három dolgot bizonyít: New York jobb híján visszasírja a hetvenes évek Factory-Velvet Underground hangulatát, a Budapestre szökött amerikai kultúrfegyencek itt vélik megtalálni erre a szövetségeseket, és a költészet mégsem minden tekintetben halott.

A múlt héten megírtuk, hányan és mibõl. Hogyan és miért. Erre a hétre nem maradt más, moziztunk önfeledten. Elõbb persze részt vettünk a parádés megnyitóünnepségen, olyan volt, mint az ilyesmi általában, megmutatta új kûrruháit a szakma. Nekünk különösen Albert Györgyi testszínû, könnyed kisestélyije és Gödrös Frigyes azúrkék nyakkendõje tetszett, meg persze a játékfilmek. Melyeket viszont, reméljük, a honi forgalmazás a kellõ idõben majd jól elénk vezet. A Corvin Filmpalota pillanatnyilag az egyetlen lehetséges vagy elképzelhetõ honi helyszín efféle rendezvényre, mégis a szokásos kenykõdés ment megint. Elõadás elõtt öt perccel lezárt vetítõterem, ahová sem érvényes jeggyel, sem közremûködõi mágneskártyával, de még kisbaltával sem lehetett bejutni, szilárd õrzõvédõk és zavart moziüzemvezetõ-helyettesek nyögték, hogy a rendezõ bevitt kétszáz potyást. Amott meg csinos kis darabok tíz nézõ elõtt. A díjkiosztás egy nappal lapzártánk után, nálunk Enyedi és Kamondi a nyerõk, megjelenésünk napján már a mozikban az új Tímár-darab, az élet folyik normális medriben. Amit e percben tehetünk, hogy vetünk néhány oldalpillantást. Azokra, akikre nem mindig szokás. Elsõ és másként filmezõkre, televíziós mûfajok idetévedt lovasaira.

Boris, az egész estét betöltő, ki tudja, milyen nemű kabarésztár az underground balkáni ezoterikus kabaré színpadán beígéri, hogy baszogatni fogja a nézőket. Recsegő szerb szólamait iszonyú mimika és kíméletlen cigarettafüst kíséri. Ismerős jelenet abból a bizonyos harmincas évek végi berlini mulatóból, ahol az évezred nagy geopolitikai perverzei múlatták az időt. Az itteni közönség nem perverz, csak majd felrobban szerencsétlen, akár az a géppuskafészek, amin évtizedek óta nem bírja lenyugtatni a fáradt seggét, egyes vélemények szerint a pálinkára kész mentalitásából kifolyólag. Egyszer már megérezte, mi az a civilizáció, most meg ülhet a romjain. Nem csoda, ha kicsit feszült, és időnként egymásba mar. Megint az az átkozott sorsszerűség, a ki a kurva anyja a hibás, az egészségünkre, igyunk, abból semmi baj nem lehet. Nézhetjük hasunkat fogva és sírva, mi történik egyetlen éjszaka az embargó alatt lévő szerb főváros polgárinak nehezen nevezhető életében, ahol mi nem szívesen lennénk szemlélődő turista, pláne nem miniszoknyában és a helyiérdekű buszjáraton. Aki árva volt, és esze volt, elment innen, aki hülye, az harcolt, bár ez korántsem ilyen egyszerű, olyan is akadt aztán, aki visszatért a lomtalanításra, de abban sem volt köszönet. A feldaraboltság, a háború fájdalma már tény. Most aztán lehet száz évig megélni belőle. Úgysem tanul belőle senki semmit. Legalább szórakozzunk jól, mondják magukban a világkereskedők.

A Parlament és a Jászai Mari tér közötti útszakasz eddig nem arról volt híres, hogy az új vigalmi negyed itt volna kialakulóban, pedig akadnak titkos találkahelyek. Például újra megnyitott a Krúdy-konszernből menekülni kényszerült Cirko-gejzír.

Amerikai költő, képzőművész és filmcsináló. A görbetükör-fényképezés atyja, a Versek a kozmikus kriptából és a Hét márvány című kötetek szerzője, díjnyertes filmek rendezője és szereplője. Süketnéma szülők tanították beszélni, egyetemi tanulmányait megszakítva utazni kezdett, még rég, mint Mr. Szindbád. Azóta se nyugszik. Hivatalos kultúrtörténészek a beatnemzedék nagyjai közé sorolják. Adott művészetéből egy-egy apró válogatást a Merlin Színházban és a Toldi moziban, meg egy interjút.

A színpad - amely remélhetőleg a leendő Éjszakai Színház színpada is egyben, hiszen miért ne lehetne éjszaka szórakozni járni, színpadi romokon táncolni a város közepén - ügyesen elzárja a kijáratot a nézőtértől. Kezdés után nincs menekvés. Ettől minden néző csendben retteg kicsit, kivéve a rutinos kisurranókat, akik a szellőzőnyílásokat szemrevételezik alaposan. Később, az előadás után, amikor már nem akarok menekülni, ez a színpadgát egy otthonos, lélekmelengető kis szemétdombhoz hasonlít, és itt botlom majd bele egy művéres műpostás-maradványba.

Osztrák-magyar származású, de soha nem élt Magyarországon. Németországban, Franciaországban, Angliában és Amerikában töltötte fiatalságát. Íróként és történészként két téma foglalkoztatja: a Harmadik Birodalom és a bajba került gyermekek. Ennél sokkal többet nem lehet róla tudni; annyit mindenesetre, hogy két kötete jelent meg Magyarországon: az egyik a gyermekgyilkos gyermekről szóló Mary Bell esete és most az Európa Kiadó gondozásában az Albert Speer küzdelme az igazsággal című, meglehetősen vaskos darab. Utóbbiban majd háromévnyi háttérinterjúzás és anyaggyűjtés segítségével Hitler főépítészének személyiségét és ezen keresztül a birodalmi vezérkar lélekrajzát igyekszik megosztani a nyilvánossággal. Az is biztos, hogy nagyon kedves és végtelenül furcsa asszony. Ezelőtt soha nem fordult elő velünk, hogy valakit a szállodai ágyában, párnák közt kérdeztünk volna.

Az amszterdami Space Theatre előadása egy létező dokumentum-szappanoperából merítette az ötletét. A legkegyetlenebből, a Valódi világból, amin a szerencsés Music Television-nézők a kilencvenes évek elején sírhatták könnyesre a padlószőnyegüket.

A meteorrajok olyan természeti jelenségek, amelyek pontos előrejelzése majdnem lehetetlen. A hivatalos időpont-meghatározások és az internetes levelezőlistákon érkező találgatások alapján nekem is több embert sikerült félrevezetnem hullócsillagügyben, mint nem. Pedig már előre rémtörténetek jártak az elmúlt évek Perseida-maximumairól, amikor a kívánságlistákat teljesítő kedvelt nyári csillagrajok nem feleltek meg az elvárásoknak, és titokban záporoztak. November 17-én hajnalban Budapest egét délkeleti irányban ellepték a nagyjából harminckét évenként visszatérő Leonidák, és egy nyálas hollywoodi mesefilm élményében részesítették a szerencsés megfigyelőket.

Versengési mániánkból, mely a sírdíszítés és az esküvői csokrok készítése terén is erőteljes, bőven megélnek a koszorúkötők. A karácsony táji ünnepi előkészületi trendek is változnak: újabban, akárcsak az ősidőkben, divat az adventi koszorú vásárlása, illetve készítése, meghosszabbítandó a karácsonyi neurózis évi rendes lefolyását. A Magyar Virágkötők, Virágkereskedők Szakmai Egyesülete a Néprajzi Múzeummal közösen már több éve megrendezi az Advent kiállítást. Idén sem maradt el a nagy meglepetés.

Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.