Neofita pikareszk, cinikus utópia képregényszerűen elbeszélve, a bizonyos darabjaira hullott X-generáció legyeinek ura egy thaiföldi kék lagúnán. Megjelent nálunk is a vakmerően fiatal angol művészettörténész, autodidakta író, ázsiai Out of Lonely Planet turista első és azonnal Betty Trask- (irodalmi) díjas regénye. Mindenkit egyen meg a sárga irigység, akinek a délkelet-ázsiai falusi turizmusból nem tellett egyre sem, akár jobbra. Hamarosan elkészül a film is, az említett generáció szubkultúrájának ütőerén szorgalmasan szurkálódó Danny Boyle rendezésében, a korosztály hollywoodi díszpéldányával, DiCaprióval a főszerepben, aki ha volna igazság, egy napot sem érdemelne napfényes, pálmás tengerparton utóbbi teljesítményei alapján.
A part nyilván az érintettek kultuszregénye lesz itthon is, azoké, akik a Trainspotting-féle geográfiai, illetve mikrokulturális elkülönülésre vannak ráindulva, nem törődve annak egyre gyengülő irodalmi redundanciájával. Már csak azért is, mert a thaiföldi talaj még szűz, illetve ott barangoló ismerőseinktől a nyolcvanas évek vége óta olyan sűrű egzotikus történeteket hallani, hogy még a hallgató is joggal érezheti magát nyugat-európai, felszabadult fiatalnak, a maláriagyógyszer-függéstől való szorongással együtt. Volt nálunk az az előző utazóbrigád (ma harmincon túliak társasága), akik a nyolcvanas években megteremtették a termékeny talajt, akik remek érzékkel megáldva tudták követni a szubkereskedelmi trendeket, és a varsózás (értsd: Varsóban venni olcsó repülőjegyet délre és keletre, ott bevásárolni, visszatérve Varsóban bőrárura cserélni, és azt hazahozni eladni, plusz két új repülőjegy stb.) után, valamint a rendszerváltás alatt könnyedén átálltak a közvetlen és gondtalanabb thaiföldezésre. Könyvek formájában nem jelentették meg élményeiket, inkább bizonyos butikok termékei kapcsán örökítették meg magukat az utókornak, határoltak le piacokat, és neveltek fel ízlésben, habitusban egy újhippi kultúrát (lásd: batikolt, színes ingek, paradicsommadár kendőruhák, heroinkanál ezüstnyaklánc, marihuánaleveles zokni, nyolcvan ezüstkarika fülbevaló egy lyukban). Megélhetésük érdekében nem is nagyon volt idejük a két charter között másra, mint kocsmázni, enni, szívni és a megszokott piacokra vagy masszázsszalonokba járni, de sztorikra azért tellett. Aztán jött az édenkertbe visszavágyó, az évente újra kiadott Lonely Planet könyvek utazóklub mozgalom a kilencvenes évektől, akiknek minden kortársát az új törzsiségben való tobzódás iránti vágyban ette a fene, a bangkoki emberfeletti páratartalomért, a teliholdpartik meg Ko Pha-Ngan festői partjai után, ahol a korallzátonyoknál színes halakkal lehet úszni. Különösen a nyugati neohippik töltik arrafelé szívesen az iskolaszünetet, de sörmeghívásra áhítozó, kóbor magyar szót is hallani a főtereken.
A Garlandéhoz hasonló partok már kívül esnek a turistaforgalmon, tőlünk nyugatra nagyvárosi legendákká nőtték ki magukat az amúgy is multikulturalizálódó közegben, fiatal Ázsia-járók közvetítésével, szájról szájra. Akárcsak a hatvanas években Cat Stevens Matalája a dél-krétai partvidéken, ami azóta fizetős múzeummá és kellemetlen turistabüfévé lett. Thaiföldön még vannak természetvédelmi területek, ezer év óta elzárt helyek, fehér homokkal, forrásokkal, vízesésekkel, amiket a rémhírek után ide szelektálódó utazók, jobb esetben felesben, társbérletjelleggel oszthatnak meg a marihuánatermesztő, ültetvényeiket fegyverrel őrző őslakosokkal. Rosszabb esetben a kis kommunáknak egymással kell kiegyezniük, legalábbis a regény láncdohányos, gyökértelen, világpolgár főhőse, Richard nyomasztó elbeszélése szerint, ami nem is sikerült olyan rosszul, bár sok fiatal utazó-olvasó kéri majd számon a létező romantika hiányát. Garland szupercinikus, ha nem is tudja ezt mindig jól formába önteni, és ezzel számos olvasóját meg is eteti. Szigetlakó egy művész apával, egy terapeuta mamával, húsz-egynéhány évvel a háta mögött. Nem a történelem érdekli, nem a hagyományok, hanem az utazásba menekülő véglények egzisztenciális tripje, az olyanoké, mint ő maga. Felfedezi ehhez segítségként egyrészt az egyszerű kalandregény formáját, szinte már filmre írt snittekkel, másrészt választ keres arra, miért ajnározzák a kortársai azokat a borzalmas elképzeléseiket az isten háta mögötti kommunákról, miért ilyen termékei vagyunk mi szerencsétlenek ennek a szennyező jellegű nyugati kultúrának.
A regényt az teszi igazán végigolvashatóvá, hogy rögtön az elején belecsempésződik egy misztikus szál az öngyilkos skótról, aki átörökíti a part térképét a főhősnek egy átlag papírfalú motelben. Persze hogy mindenki egyből kíváncsi lesz a miértekre meg a túlzott jelentőségű környezetre, az ördögi thai katonákra, a seggfej cápákra meg a kábítószer jellemformáló rejtelmeire. A felvágott erekről szövődő rémálmok (szintén nagyon megfilmesíthető részek) aztán végigkísérik a főhős történetét, aki harmadmagával, két francia turistával együtt megkeresi a bizonyos édent, ahol mondani sem kell, ellentétben az első blikkel, nem a leányszobák tapétáinak világa vár rájuk. Hogy ahelyett mi lesz műsoron? Azt mindenki olvassa el magának. Aki túl van A legyek urán, nintendón, interneten, unalmas drogpolitikai értekezéseken, Fidesz-kongresszuson, vietnami háborús filmeken, nem fog igazán kikészülni, de még mindig megvan rá az esélye, hogy jól szórakozzon.
- sisso -
Park Könyvkiadó, 1999, 375 oldal, ármegjelölés nélkül
