Táncszínház
Nigel Charnock Company: Human Being - Trafó
Nincs mese, 1998-tól Angliában mainstream lett a homoszexualitás. Beágyazódott, mint elhagyott, kihûlõfélben lévõ kisnyúl a meleg trágyába. A popzenében, a politikában, a reklámiparban, a táncszínházban jóval láthatóbb lett, mint az antik görögök és rómaiak óta bármikor is. Nem ám a melegek machiavellizmusa vagy a társadalom pszichoszexuális fejlõdése következtében, hanem mert a hivatalos, vezetõ kultúrába betört a büszke homoszexuális kreativitás. George Michael cipzárbalesete óta a gay botrányok okozta morális viharokat le sem szarja az angol középpolgárság.
Nálunk még mindig megbocsáthatatlan volna, ha egy okos és szemfüles magazin címlapot készítene egy feladatára egyébként kiválóan alkalmas politikusról, amint hajhálóban vacsorát fõz, vagy a kedvelt médiaszemélyiségrõl kiderülne, hogy az anális szex jobban érdekli, mint Oscar Wilde-ot valaha.
Angliában - amellett, hogy mindenkinek megvan a saját külön bejáratú véleménye arról, hogy ezek a melegek egész életükben csak partiznak, szórakoznak - valahogy úgy alakult, hogy a heteroszexuális fiatal rajongók tábora elérte a kritikus tömeget, hiszen õk sem hülyék, miért akarnák kihagyni a legjobb klubokat, a legjobb elõadásokat, a legjobb zenéket, a legdivatosabb ruhákat. A média így kénytelen elviselni a meleg jelenséget. Elõre menekül, nyomatja ezerrel a szappanoperáktól kezdve a ruhaiparon át a hirdetésekig, mert nézettséget és vevõkört akar.
Nigel elõadása persze nem megy bele efféle társadalomvizsgálatokba, nem analitikus módon közelít a saját múltjához sem, csak egyszerûen mélyebbre vág a kelleténél. Neme és szakmája kreativitásának számomra eddig legmeggyõzõbb bizonyítéka. Vérmûvész, és a vérmûvészetnek az a dolga, hogy mindenkor az igazat mondja, magáról is, akkor is, ha aktuális közönsége megfojtja érte. Nem ám, hogy csak elõadjuk az õrült nõk ketrecét, aztán privátban meg elheterokabarézgatunk. A dologban így is elég humorforrás rejlik, pont, hogy rá kell tenni egy lapáttal a gesztusokra. Charnock kigúnyolja a melegek természetét, beszédmódját, bizonyítva, hogy a hisztéria nem feltétlenül függ össze a méhösszehúzódásokkal. Travesztibájjal elõadott szerelemféltési gyilkossággal indul a történet, amelybõl az is kiderül, hogy Nigel tûsarkúban ügyesebben táncol, mint a Ginger Rogers derékig hóban. Aztán a showmûsortól eltávolodva magasmûvészkedik egy kicsit, hogy kigúnyolhassa a modern tánc minden formáját. Egyszerû ismétléseken kacag a nézõtér, és ha valami ezekbõl a legközelebbi, önmagát definiálni is képtelen táncelõadáson eszébe jut, akkor is röhög majd. Kis idõkre abszolút komolyan beszél a szüleirõl, a szerelemrõl, aztán mindezek megcsúfolására is talál alkalmat egy filmrészlet lepantomimezésével vagy egy szóviccel. Aztán szeretkezik egy csontvázzal, de mielõtt még elsírhatnánk magunkat, újabb poénokat talál ki. Nemcsak mozog, hanem folyamatosan beszél. Olyan poénokat enged meg magának, hogy feláll az ember hátán a szõr. Néha rácsap a saját szájára vagy kezére. Imádkozni, dugni, drogozni vagy inni, az itt egyre megy. Beszédének humorforrása is az ideges ismétlõdésekben rejlik. Univerzális színész, énekelni sem rest. Roppant megterhelõ lehet fizikailag, ettõl néha öregnek látszik. Pedig a hasfala olyan, hogy a tévéshop háziasszonya igazán megirigyelhetné.
Idõnként játszik a közönséggel, nehogy megszokják, hogy csak szórakozni jöttek ide, növénypermetezõvel locsol, vagy elszereti a bal négyes páholyban a lánytól a fiúját, felveszi a mások cuccát. A kapcsolat nemcsak a nézõtérrel jön össze, hanem saját maga és munkája közt is áll a híd. Ide-oda sétálgathat rajta. Olyan szép, hogy a lányok féltékenyen sírnak.
Pedig egyedül erre nincs okuk, a homoszexuális elem nála szükséges plusz, ettõl sokkal megvalósíthatóbb a mûvészete, ettõl önmaga, és ettõl még ugyanolyan tojásból lett ember.
- sisso -
