Ljubljana ´99: Barátnő, akinek neve Sün (V. Exodos Kortárs Színházi Fesztivál)

szerző
- sisso -
publikálva
1999/24. (06. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Két fiatal színikritikus beszélgetett Ljubljana szívében, a Ljubljanica partján sétálva, egyik belgrádi, a másik helybeli: "Olyan rosszakat álmodtam a múlt éjjel, egyfolytában hullák között kellett járnom" - mondta az egyik. Mire a másik: "Túl sokat nézel színházat mostanában."

Megérkezni valahova, ahol az ember addig még nem járt, mindig egy apró tér-idő tudathasadás, felkavaró, de kedvez a halmozott befogadási vágynak. A dajkám, aki a kosovói háború ideje alatt egyfolytában feleselt a rádióval az erkélyen, elsiratott, mikor elindultam, pedig megnyugtattam, hogy Szlovéniában semmi baj, hiszen a stüszivadászok már az első polgárháborús időszakban jól elintézték a függetlenséget, és azóta sincs más dolguk, mint vidáman jódlizni a kanyonban. Szlovénia más, zsebsvájcnak is nevezik. Különben meg nem háborúba megyek, hanem kultúrmisszióba, és röpke két óra alatt kétszer fogok felszállni a gépmadárral. Istenem, a repülésben ez az egyetlen jó, a gyorsítás és a felemelkedés. Hol van ehhez egy színházi katarzis vagy egy közepes szexuális kaland.

A repülőtéren viszont elbizonytalanodtam: sehol egy lakott település a közelben, csak az Alpok és a templomtornyok kiterítve. A házigazdáim egy elhúzódott sajtókonferencia miatt félórás késéssel érkeztek meg elém, de addig legalább feltérképezhettem a II. világháború utáni disszidensek évente hazalátogató szerény táborát, akik majdnem elcsábítottak egy alpesi túrára. Pont olyanok, mint amilyennek később a többi szlovént láttam: szerények, és sokkal több van a bankkártyájukon, mint azt első blikkre gondolná az ember.

Mégis a színház mellett döntöttem, és egy Renault 4-esben elrobogtunk Ljubljanáig, mintegy negyven perc alatt. A szlovén New Yorkban (Novo Mesto) található Renault-gyárnak köszönhetően csakis ilyen típusú autók rohangálnak az utakon. Eleve nincsenek sokan a szlovének, de aki vezet, az mind őrült, bár lehet, hogy csak jókedvükben jönnek mindig oldalról.

Pihenés semmi, városnézés is csak azért, mert gyalog lehet eljutni mindenhova, főleg az Opekerskától a Metelkováig, ahol a Galéria 00-ban a fesztivál szervezőirodája gyűlik. Ennyi szlovénul, szerbül és horvátul beszélő színikritikust ritkán látni egy helyen. A szervezők legtöbben az igen kedvelt, de nagyon alultámogatott helyi színházi lap, a Maska szerkesztőségéből kerültek ki, mint Sün vezetéknevű barátnőm is.

Azt tudni kell,

és Tomaz Toporisic, a Mladinsko Theatre (a helyi Katona József Színház) művészeti vezetője és a fesztivál egyik főszervezője is elmondta, hogy Szlovénia soha nem volt otthon igazán a romantikus színjátszásban, még a felvilágosodás korában sem. Területi adottságainál fogva az itáliai commedia dell´arte befolyásolta leginkább a hősidőkben, aztán hirtelen jött az Ivan Cankar-féle realizmus és szimbolizmus a századforduló táján, amely pedig már erős bécsi jelleget jelentett. Az első Jugó idejében még mindig az Osztrák-Magyar Monarciára koncentrált a színház, aztán később már párhuzamosan létezett szlovén és - Grüss aus Laibach - német nyelvű színjátszás. Első híres színészeik Németországban tanultak. A nagy teoretikus Belgrád csupán annyiban érintette Ljubljanát, hogy néhány rendezőjük odatelepült, és ott csinált karriert.

A húszas években már büszkélkedhettek saját avantgárd próbálkozásokkal a pszichoanalízis és az expresszionizmus hatása alatt, és ennek köszönhetően néhány hivatalosan elmebetegnek nyilvánított drámaíróval és rendezővel. A sokszor csak egy előadást megért darabok után napjainkban igen élénk az újrarendezési érdeklődés. Nem tudni, miért.

Az addigi összjugoszláv térségtől való kulturális szeparációt a partizán színházak oldották fel. A felszabadított területeken Csehov-fordításokon, a Sztanyiszlavszkij-módszer elsajátításán és a lengyel színjátszás megismerésén dolgozott a baloldali értelmiség szép serényen. Mindez ma is az egyik legmeghatározóbb vonal a színészképzési metódusokban. A II. világháború után olyan tíz évig tartott a szocreál uralma, amely nyomor, mint nálunk is szükségszerűen, számos független színházi törekvést hívott életre, leginkább az egzisztencialista irodalom nyomán.

Már a hatvanas években, a párizsi diákforradalom után elkezdődött az igazi szubkulturális színházi diverzió. (Ez az akkor igen liberális Belgrádban erősebben érződött.) Kísérleti, igen politikus színházak alakultak, kortárs novellisták, például Danilo Kis írásait alkalmazva színpadra. A Mladinsko élen járt ebben, és viszonylag nyugodtan dolgozhatott, még a "problémás" rendezőket is foglalkoztathatta, hiszen azzal a csekély nézőszámmal nem voltak szálka a kultúrpolitika szemében.

Dusan Ivanovic író és akkori igazgató csinálta az első feltűnően provokatív darabot, amely a kortárs Szlovénia politikai problémáit is beleszőtte a cselekménybe; ezzel kezdett el először turnézni a színház. A nyolcvanas évekre teljesen elfogadott lett a Mladinsko, jugó és vajdasági rendezők is dolgoztak itt. Az utóbbiakról nagyjából egybehangzó a szlovén szakemberek azon véleménye, hogy a legnyitottabbak az őrült ötletekre. A belgrádi Ljubisa Ristic Carmina Buranája, az első igazi, vérbeli jugoszláv, minden nyelveken beszélő, multikulturális darab be is írta magát a világ színházának történetébe.

Az ifjú Wertherék,

avagy a bolgár színjátszó csoport, amelynek előadását elsőként láttam élőben, nem lesz feltétlenül világhírű, de a bolgár színjátszásról való elképzeléseimet messze felülmúlta. A Sentjakobsko Gledaliscé-ban, a helyi báb- és menő amatőr színházban mutatták be. Nagy, kemény fedelű jegykönyvből téptem rá jegyet, akár a mesében. Lilija Konsztantinova Abadjeva szófiai rendezőnő születéstől fogva gondterhelt, különleges arcberendezéséhez később a közeli kávézóban - jobban mondva, kavazóban, szlovénül - volt szerencsém, és csak akkor realizáltam, hogy az egyik szerepet ő játszotta egy megbetegedett színész helyett. Ennek fényében már nem is volt olyan rossz az ő feltűnően eltérő alakítása. A jelen lévő bolgár társaságtól tudtam meg, hogy ez a nő minden elgondolásában ennyire radikális, ugyanis a szenvedő ifjú szentimentális történetének melodrámáért kiáltó értelmezését olyan ügyesen banalizálta el valami némafilmszerű játékkal, hogy nyelvtudás híján is könnyesre röhögte magát a néző. Werther, amint a virágos kapun artistaként csüngve szenved. Biztos volt kacagás Szófia-szerte is.

Persze még aznap este folytatódott a színházi séta, át a Plesnibe, ahol végre láthattam azt a néhány tehetséges kortárs táncost, akik, mint utóbb tapasztaltam, Ljubljana minden egyes táncszínházi rendezőjének koreografáltjai. Sinja Ozbot, szintén ősanya jellegű koreográfus- és rendezőnő, The Hidden Gardens of View című darabja felélénkítette az éjszakai színházi fanklubot. Nagy gonddal elkülönített, filézett mozdulatok, energikus akciók jellemezték az előadást. Ez az, amire én azt mondom, hogy nem szükséges a táncot lekottázni, elég, ha jólesik a szemnek és az agynak. Elképesztő fizikai állóképességgel rendelkeznek a hely táncosai. A nonstop, másfél órás pörgés alatt csak egyszer dőltek a hátteret képező, folyamatosan csordogáló, rozsdás vízfüggönynek. Az utcán mindegyikükkel naponta háromszor lehetett találkozni, mivel kicsi a város, de akkor is keményen bicajoztak.

Az estét egy bizonyos bárban, a nevezetes Mladinsko színészeivel töltöttem, de erre csak később jöttem rá, mikor a Who is Afraid of Tennesse Williams? című remeklésükről beszélgettek. Barátnőm, akinek neve Sün, persze jól ismeri őket. Mindannyian a saját nemiségükre, sőt mi több, identitásukra vannak kárhoztatva, ahogy mi annak megfigyelésére a nézőtérről és a kocsma sarkából. A rendező Matjaz Pongrac találta ki először, hogy ő nem fél senkitől, még T. Williamstől sem, de Rafael Voncina, a legjobb fiatal nem táncszínészek egyike bebizonyította ezt aktuálisan is. Csak a vérhordó fiúknak lehet nála izgalmasabb élete.

Másnap

a maribori körzeti stúdió magyar adását sem tudtam végignézni az érdekes ópusztaszeri popzenés körképpel, és máris ki voltam híva egy színházelméleti körsétára a helybeli leendő rendező szakosokkal, akik közül a legtöbb érdekes módon összehasonlító irodalmat tanul a ljubljanai egyetemen. Rábeszélésemre megfelelő környezetet választottunk a tapasztalatcserére, ami nem színház, ahol magamhoz tudtam venni némi polipsalátát és nézni a kis híján mediterrán jellegű utcák vásárinak jóindulattal sem nevezhető forgatagát, közben úgy csinálva, mintha iszonyúan tudnám követni a gesztusszínházról folyó értekezést.

Nem volt menekvés, este butószínházat kellett néznem. Ha felvenném a piros cipőmet, és butót táncolnék, megmondom őszintén, leesnék a lábamról. A Japánból érkezett Torifune csoport Kenkát előadó színészeinek ez sokkal jobban sikerült. Feszült figyelem, helyenként kisebb, értetlen anyjapicsázások a nézőtéren; végül is a szellem csak kijött a palackból, és ott járt felettünk csirihauszerűen eltorzult arcok formájában. Később még sokáig féltem, főleg hogy hajnali előadás következett a hírhedt laibachi pinceszínházban, és még mindig nem sikerült önmagamnak lenni a színházi idegenben.

- Milosevic ma is ígért valamit - suttogta belgrádi kollégám és ágytársnőm előadás előtt a fülembe. Kirázott a hideg. Nem a Sleeping With The Enemyt, de valami hasonlót láttunk az ottani Berger rendezésében. Shakespeare Richardjai és Henrikjei összegyúrva, természetesen filozófiai szövegbetétekkel, amelyekből csak kukkot értettem, viszont a szcenika, a látvány szintén hátborzongató volt. Izomművészek, akrobaták, birkózók, kínai lányok, ütősök, kutyások, a pince, a kínzó trón és ezek egészen különös hatású összhangja feledtetett időt, teret és identitást. Nem vagyok xenofób, nem vagyok homofób, és az sem lepne meg, ha Szlovénia végül Polinéziához csatlakozna.

A csak tánszínházak napja

is eljött. Matjaz Faric koreográfiájával köszöntött be a panteonszerű és kriptahidegre kondícionált Cankarjev Domban. Az Island című előadás valószínűleg hamarosan turnézni fog a világban, már csak a komputertechnikával felturbózott korszerűsége és az összkulturális jelrendszere miatt is. Igazi jutalomjátéka volt ez a helyi táncosoknak, játszhatták önnön kitágult egójukat, bennük rejlő duplaszörnyeiket, saját énjük tengerének hullámait, szóval éneket és énebbeket. Engem ez már nem hat meg bébi, láttam már hollandot bokázni, meg Táp Színházat alakulni. Nyilván a darab hossza miatt fordulhatott csak elő, hogy először elbóbiskoltam, amikor túl sok nyuszijelmez került a színpadra, de akkor is hangos elektronikus szimfóniák gondoskodtak újraébredésemről.

Az ilyen jellegű munkáknak köszönhető, hogy Ljubljanában felbukkantak a tánc professzorai. Az első számú angol kedvenc, Carol Brown Like a House on Fire című kétrészese úgyszólván lenyűgözött. Három őrült nővérre készített koreográfiáját csak egyik kortárs kedvencem, Kovács Kristóf budapesti Weingarten-adaptációjához tudnám hasonlítani. A három nő profi énekhangja, mozgása, mind színészi, mind táncszínészi kínzó molyolása, egészen egyértelmű környezetben, vackok, ruhadarabok és szakadt tapéták között, bárkit eltántorítana a nőtársaival való további együttéléstől. Nem mintha a barátnőm, akinek a vezetékneve Sün, vagy a belgrádi lány elviselhetetlen lett volna nekem egy szobában az Opekerska utcában. A lakótárs építészlány kölcsön is adta egyszer egy órára a kerékpárját. Csak a lefekvés előtti jógagyakorlatokat és szlávos sóhajokat tudnám feledni.

A végén bort is

kapunk jutalmul, hogy ennyi előadást végignéztünk. Az Exodos Fesztivál véget ért, másnap már csak a szentimentális sírógörcsök meg a kötelező eszmecserekörök voltak hátra, annak elemzése, mennyivel kevesebb és több a szlovén színház az elszakadás után napjainkban. Az biztos, hogy szűkült a szcéna, hiszen egy szkopjei turné most már pont annyiba kerül, mintha Párizsba utazna a társulat, viszont számos művészeti menekült maradni fog, és továbbra is itt dolgozik majd, a helyi erőket támogatva.

Végső értékelésekkor szóba került az is, hogy az idei volt eddig a legkisebb költségvetésű fesztivál, de az Exodos mégis él, és talán egyszer lesz majd olyan jelentős, mint a Szarajevó Fesztivál, bár sok víz lefolyik még addig a Ljubljanicán.

Külön említést érdemel

Dragan Zivadinov projektje, mert az bizony egészen sajátos. Nemcsak filozófiával, de tudománnyal is kacérkodik a kulturális minisztérium legodaadóbb támogatásával. Egykori csapata, a Red Pilot Group sem volt piskóta, de a jelenlegi ötlete, a Mikrogravitáció munkacímű előadás egyenesen felborzolta a város kedélyeit, ha addig hiányzott volna az adrenalin e népségből. Dragan szívesen van a társaság középpontjában, bármely kocsmateraszon mesél a művészetről, kopaszon. Kétezerben Moszkvába utazik az asszisztenciájával, és egy űrrepülőgépen engedik majd el a talajt. Ugyanő egészen kétezernegyvenig folytatja a projektet, tízévenként, időközben elhunyt kollégáit gépekkel helyettesítve, míg végül öngyilkosságot akar elkövetni, hivatása beteljesítéseként, föld körüli pályán. Addig vigyáz magára, gondolom, mert nagyon egészségesen él, nem dohányzik, nem iszik, csak beszél. Csak el ne üsse valami a repülőtér felé menet.

- sisso -

Köszönet Jedrt Jez barátnőmnek, a fesztivál legjobb szervezőasszisztensének.

szerző
- sisso -
publikálva
1999/24. (06. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...