Pinceszínház: Két és fél nővér (Roman Weingarten: Hó)

szerző
- sisso -
publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A színpad - amely remélhetőleg a leendő Éjszakai Színház színpada is egyben, hiszen miért ne lehetne éjszaka szórakozni járni, színpadi romokon táncolni a város közepén - ügyesen elzárja a kijáratot a nézőtértől. Kezdés után nincs menekvés. Ettől minden néző csendben retteg kicsit, kivéve a rutinos kisurranókat, akik a szellőzőnyílásokat szemrevételezik alaposan. Később, az előadás után, amikor már nem akarok menekülni, ez a színpadgát egy otthonos, lélekmelengető kis szemétdombhoz hasonlít, és itt botlom majd bele egy művéres műpostás-maradványba.

A színpad - amely remélhetőleg a leendő Éjszakai Színház színpada is egyben, hiszen miért ne lehetne éjszaka szórakozni járni, színpadi romokon táncolni a város közepén - ügyesen elzárja a kijáratot a nézőtértől. Kezdés után nincs menekvés. Ettől minden néző csendben retteg kicsit, kivéve a rutinos kisurranókat, akik a szellőzőnyílásokat szemrevételezik alaposan. Később, az előadás után, amikor már nem akarok menekülni, ez a színpadgát egy otthonos, lélekmelengető kis szemétdombhoz hasonlít, és itt botlom majd bele egy művéres műpostás-maradványba.

A postáséba, akit egy zsákból borított ki ebédnek az egyik nővér. Ma sem halunk éhen. Kész horror. A darab is az, a legdurvább hétköznapi ámokfutás, amit csak nők képesek művelni, akik szeretik egymást. Mégis annyira emberi és tiszta, hiszen télen a hullák sem oszlanak, nincs büdös, a hó minden emberbefőttet betakar. Nem konkrét halottakról van szó, inkább lelki zárványokról, lányokról súlyos apaképpel, a műhullák csak habcsók a tortán. Az apa szintén halott, a kályha szellemében él, ott locsoltatja magát ótörkölypálinkával. Jutott a lányoknak még egy nyálból málló munkásköltő, aki minden meggyőződés nélkül dicséri az éjszakát. Nem csoda hát, ha őrültek kicsit. Eddig minden világos.

Lakhelyük, a vacok, barátságos: foszlott csipkefüggönyök, alig használt fürdőköpenykupacok, tépett falinaptár, az a bizonyos fehér konyhakredenc, amire három évig sóvárogtam, pedig csak egy félig nyitott ablakon keresztül láttam rá a szomszéd gangról, füles kanna, nyeles lábos, sparhert és a zaklatottan alvók csöndje. Élőlénynek ott van még egy Ikarosz nevű tetű, egy bolha, egy macska, egy egér, egy kutya és egy kertész, akinek valaha kertje is volt, de őket soha nem látni igazán. Meg a Tücsök, akit félig. Világos.

A súlyozó nővér Cafat, Gryllus Dorka, aki végig vezényli az előadás ritmusát. Neki már az is belefér, hogy mellel diktáljon. Egész helyes és csinos lenne, ha nem lenne koszos, szakadt, és nem vagdosna állandóan papírokat, nem tépkedne rongyokat. A feledhetetlenül kontrázó nővér, Sarc, a meglepően zseniális Szalay Marianna, az aszott Baby Jane, akinek jól áll a sárgaság, csontokat gyűjt és nyalogat, mint a zsákmányra váró állat, majd megfojtja a düh, ettől szellemes. Viperamelle van és viperalába, valamint leszbó fazon: ha kalapot venne, Marlene Dietrichre is hasonlíthatna. Ha áramszedőt, akkor a nagymamámra. A harmadik, a fél, az Vacakk, illetve Szhar, ő Szani, a mozgásszínész, és szintén beszél a neve, illetve neki csak az beszél. Táncol, mozgolódik, nyomul idegesítően, és nyüszít, mint egy dilinyós. Felmosóronggyal van álcázva, de azt folyton báli belépőnek képzeli, szakállas Brünhilda az állatka. Szóval ők éldegélnek együtt. El lehet képzelni. Bájosak. Te is megszereted majd őket, ahogy a Költő (Kelemen István) mondja. Mert lehet szeretni, kinek a lelkét, kinek a mellét, kinek miből van kevesebb. Vallai Péter, az apaszellemkép és a pirotechnika együtt csodákat művelnek a nézők hangulatával. A darab talán tőlük kezd igazán elrugaszkodni a hófelhők fölé. Aztán ott a jó vén Tücsök is az almáriumban (Kovács Kristóf rendező, nekünk amúgy is ismerős valahonnan), a zöld pofa mögé rejtőzködő rezonőr, a verliebte Grille, a szerelmes tücsök, kis helyes akcentussal. Hangszere kávédaráló, azzal teremti a lakodalmi légkört.

Soha senki nem talál rájuk, erre a díszes társaságra, erre az elzárt ősközösségre, csak egy baktérium, de azt is gyorsan agyoncsapják sertéscsonttal.

Lehet, hogy igaz sem volt, ki tudja mínusz kétszázban, amikor a napnak sem érdemes fáradnia. Annyira emlékszem, hogy egyszer csak eltűntek egy jobb világ felé a szellőzőnyílásokon. Mi meg, úgy rémlik, tapsoltunk, megráztuk magunkat, és nevettünk eszeveszetten bele a világba.

- sisso -

szerző
- sisso -
publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...