Líra és lant
Amerika a Park Caféban
Nicole Blackman állítólag a sötét, gótikus Amerika új reménysugara. New York-i versmondólány, aki saját balladisztikusan közéleti verseit adja elõ. Hansúlyozásaival hipnotizál, taglejtéseivel eltáncolja szavait, vagy írásjeleket tesz a mondat végére. Egy elhanyagolt szeretõ, egy megerõszakolt anya, illetve egy kéjgyilkosság szenvedõ alanyának pszichoszexuális sugarait bocsátja a közönségre. Közben Dorothy Parker, Isadora Duncan és Nick Cave szelleme él benne jól megkötözve. Valami olyasmit mûvel, amit az egyszerû szavakban való látványos elégésnek nevezhetnénk, ha amúgy használnánk efféle kifejezéseket. Fekete ruhában álcázza magát, fekete hajú, fehér bõrû díva, a metropolis hõsnõje, némi ezüst csillámporral a fején. Mintha már láttunk volna ilyet, leginkább képregényekben. A rendezvény plakátján õ szerepel, kis csalással, slankítva. Pólóján a felirat: Értetek tettem. Na, megint egy áldozat, megint egy keresztre feszítés, megint egy divatbemutató.
Szóval vele harangozták be az estet, ahol az egyébként igen kellemes hangulatú Park Café rendes esti és rendesen meglepett közönségén és személyzetén kívül az említett amerikai kisebbség és néhány lézengõ fiatal magyar költõ is feltûnt, akik, talán nyelvi problémák miatt, végül VHK-ra mentek a Wigwambe önkifejezni. Pedig a helyi színpadon is folyt a személyiségek megnyilvánulása rendesen. Elõször is a mûsorszámok felvezetõit fordító hölgy expresszív személye. Nagyon ismerõs volt, és nagyon egzaltált. Öltözéke megállta volna a helyét bármelyik amerikai punk- vagy rockfesztiválon a nyolcvanas években. Neccnacira rövidnadrág, hálóing alá fekete melltartó, álturkálós sikk, sikolyszerû üdvözlések, kibogozhatatlan mondatok. A pankráció diszkrét baja.
Gábor Lutor félig magyar, félig amerikai, vagy tán teljesen az. Az egykor elszigetelt Link Wray basszusgitárosa volt, most a fõvárosi angolszász éjszakai élet elég népszerû zenekarának, a Macguffinsnak az angol trubadúrjával, David Sheperddel karöltve adott elõ rock and roll-versmondást, énekmondást bemelegítõként, ahogy azt két alkalom után el lehetett tanulni egy Lou Reed-videóról. Tõlük még nem kaptunk tökéletes képet arról, hogy angol nyelvterületen mit jelent a poetry nation, hogyan folytatódott az a dolog a költészettel, amelynek nálunk a próbálkozásai is megszakadtak. Az avantgárd, illetve az alternatív költészet performer irányzatáról van szó, ahol a lényeg, hogy a költõ úgy érzi magát jól, ha elõadómûvész is egyben, és, mivel a közönség magától úgysem olvas, megszeretteti vele a verseit. Szkárosiék óta ennek nincsen nálunk hagyománya, mindössze végtelenített, unalmas felolvasóesteken vehetünk részt az év nagy részében. Az is jó, de az másról szól, az a leírt világ. Ami a magyarból ideillett volna, bár teljesen más mûfaj, az Dévényi Ádám vagy Cseh Tamás szuggesztív elõadása, esetleg a rap költeményeiket egy görögös kórus lelkesedésével gépzenére felolvasó Nyelvterület koncertje. Nádasdy Ádám személye ezért meglepetés volt, de nagyon jól és derûsen olvasta fel izgalmas versválogatását. Zene és különleges effektek nélkül is remekül hangzottak a versek, az egy szót sem értõ amerikai diákok is szorgalmasan összeütötték a tenyerüket. Csak a gyülekezõ partiközönség zajongott zavarólag a pultoknál, mert nem olyan jól neveltek, mint az amerikai egyetemisták.
Mindenki elhallgatott viszont, még a hátul álló, nyelveket nem beszélõk is, amikor az est legszínvonalasabb elõadója, az ausztrál Philip Norton belekezdett saját mentõcsónakja elsüllyesztésébe a színpadon. Méltán birtokolja az összes kortárs költõi babért a kenguruk földjén. Költészetrõl szóló rádiómûsora van, a Cordite nevû lap szerkesztõje és az Everything Must Go címû CD-kötetét nálunk is lehet kapni. Nem rejtette véka alá a jelen közönség attitûdjérõl való véleményét, de a röpke tizenöt perc alatt sikerült megmozgatnia a fantáziánkat. Nyelvgyakorlatokkal kezdte, énekbeszéddel folytatta, és végül a pillanatragasztóval elkövethetõ öngyilkosság szépségeit meg a férfias hugyozás elõnyeit is sikerült megértetnie a saját nyelvén, sõt a nagy morcosokat is megnevettette. Vérprofi.
Blackman kisasszonyra való heves várakozásunkat Bényi Gergõ abszurd verses komédiájával üthettük agyon. Háromszereplõs, tele nyakatekert, önmagukért való nyelvi rafinériákkal. Ilyen környezetben egy kereskedelmi szakközép irodalmi Ki mit tud?-ján második helyezést elért versenyzõ benyomását keltette. Teljesen érthetetlen. A partiközönség tombolt az újabb sörökért. A várva várt Nicole Blackman pedig nem tudta helyrerázni a hangulatot, mert nálunk ilyenkor már szórakozni szeretne a jónép, az õ elõadásához pedig teljes koncentráció, csend és szobaszínház szükségeltetik. A gyenge nõ fenyegetettségtõl és félelemtõl terhes kántálásai Nick Cave Murder Ballads címû lemezét idézve, nem hatás nélkül, de befejezetlenül maradtak. A Feneketlen-tó mélyi búvártetemek Kínában bukkantak fel, DJ Christian alterzenész pedig csúcsra vitte a hangulatot egy szebb négyes metró bársonyos megállójában.
- sisso -
