A Buda Stage anglomán, ám igen kellemes intézmény. A Télapó lakhelyére hasonlít leginkább, valószínűleg azért, mert egy korai hóviharban kellett épp megközelíteni, és csak a lámpácskák meg a helyi virágkötő útbaigazítása nyomán tudtunk tájékozódni. Itt működik a magyar szappanműhely több-kevesebb sikerrel; erről van, aki elegánsan úgy vélekedik, hogy felettébb érdekes, egy büszke kortárs szerzőjük szerint viszont az amatörizmus budai diadala.
Az amszterdami Space Theatre előadása - lehet, hogy ez merő véletlen - tematikailag jól beleillik a szappanosdiba, hiszen ötletét a legkegyetlenebb dokumentum-szappanoperából, a Valódi világból merítette. Teljesen elmebeteg ötlet ezt színre vinni, gondolhatnánk, ám annyira aktuális ebben az elmebeteg, virtuális világban, hogy nyilván már az első percekben is sokan meglepődtek, miért nem jutott ez az ő elmebeteg eszükbe. Nem nagy kunszt attól a színházi társulástól, amely már a tamagocsi mint használati tárgy, háziállat és kortünet színpadi megvalósításán is túl van.
A Real World, avagy a Valódi világ című televíziós sorozat lényege eredetileg az volt, hogy a világ rockzenei életének olyan frekventált helyein, mint San Francisco, London, Boston, Seattle, kialakítottak egy álomház jellegű társbérletet, majd tucatnyi fiatalt költöztettek bele. A betelepítési mintavétel hangsúlyozta a kozmopolita életérzést, tehát bőrszínre, nemre és betegségekre való tekintettel, tudatos szervezéssel történt. Aztán olyan szerződést kötöttek a szereplőkkel, hogy a ház minden zugában, kivéve talán a toalettet és a hálószobát éjjel, videóra rögzíthetik az életüket. A médiamán korszellemnek megfelelő boldog cimborálás az ördöggel. Így ismerte meg a nagyközönség néhány fiatal első ismerkedési botlásait, exhibicionizmusát, valós vagy már a kamera kedvéért kialakított személyiségét, székletproblémáit és menstruálási szokásait. Nem tudni, hányan szorultak utókezelésre a nagyvilág előtt zajló csoportterápia után. Mindenesetre legalább az illúziója megvolt annak, hogy a valódit látjuk, és az operatőr éberségének köszönhetően nyilván adódtak is olyan pillanatok - ébredés után, dühroham közben, hasmenés előtt -, amikor őszintén játszottak, hogy aztán ne győzzék korrigálni efféle kitöréseiket. Létrejött az emberi példányokat közszemlére bocsátó műrezervátum.
A Space Theatre színészei akkorát csavartak a dolgon, hogy muszáj volt nagyot szólnia. A sorozat eredményeképp létrejött álvalóságot kritizálták meg a valóságosság látszatkeltésének eredeti módszereivel, fikció és valóság pengeélén billegve. Létrehozva így egy kellemes szatírát - amin tele torokból röhöghettek a gimnazisták, az exkultuszminiszterek, a magyar kultrendezők -, és nem feledkezve meg a tudatos személyiségelnyomásban rejlő tragédia lehetőségéről sem. Mindezt egy rockzenei videoklip hangulatában, jó zenével, annak kameramozgásait, vágásait felhasználva, hogy minduntalan emlékeztessenek az egykori, imádott, Paul King-es MTV-re, ahol Sinead O´Connor elképesztő természetességgel sírt bele a kamerákba, és a totál idióta Ray Cokes megalapította a neuronritkító képmozgás iskoláját.
A hat igazi színészfigura - vegetariánus, homoszexuális, kényszerevő, pletykás - eljátssza, elénekli, elmozogja a tévéhívő, mindennapi tevékenységét speciálisnak képzelő fiatalt. Közülük egy, miközben játszik, zenét is csinál. Ezenkívül egy videooperatőr van még a színen, aki kameramozgásaival befolyásolja a játék menetét. Együtt tehát a multimédia és a multimediális téma. Nem is jön ki rosszul egymással a kettő a teljesen hagyományos színpadon, ahol csak jelzésszerű a díszlet. Frigó, tele Coca-Colával, kínpad, DJ-pult és vetítővászon. A vad folytatásos sztori a szokatlan bevonulástól kezdve egyetlen nagy lendülettel zajlik, olyan pontos rendezésben, hogy szinte hirtelen szakad vége. Mire elfogynak a titkok, elfogy az előadás.
Minden klappol. A társulat a színpadon kívül is összetart. Mivel népszerűt, korszerűt és jót csinálnak, kemény munkával, nem terheli a lelküket meg nem értettségből fakadó kesergés. Azon sem borultak el, hogy az előadáshoz feltétlenül szükséges pornóújság a kezdés előtt néhány órával eltűnt a színfalak mögül, így egy magyar anyanyelvű, joviális asszisztenst kellett leküldeni sürgősen az újságoshoz. Képzeljük el, ha az ilyesmi nálunk tiltott dolog lenne, melyik középvezető kapta volna elő a fiókjából a sajátját.
A Valódi világ aztán a közismert Underground nevű szórakozóhelyen folytatódott, ahol a társulat a Lepusztult és érdektelen metropolisban kevés jó emberrel jól szórakozni című darabját mutatta be. DJ Pedro és Nándi kellemes szerelemcsütörtöki zenés összeállítására valóságos diszkószínházat dobtak össze. Nem is értem, miért nem tudja ez a város soha jól érezni magát. Esküszöm, a beengedőembert is elgondolkodni láttam, talán épp azon, hogy ha szabad péntek és szabad szombat, akkor szabad-e szappanozni.
- sisso -
International Buda Stage, 1998. november 26-27.
