Most lesz neked vaj (Goran Paskaljevic: Lőporos hordó)

  • - sisso -
  • 1999. február 4.

Zene

Boris, az egész estét betöltő, ki tudja, milyen nemű kabarésztár az underground balkáni ezoterikus kabaré színpadán beígéri, hogy baszogatni fogja a nézőket. Recsegő szerb szólamait iszonyú mimika és kíméletlen cigarettafüst kíséri. Ismerős jelenet abból a bizonyos harmincas évek végi berlini mulatóból, ahol az évezred nagy geopolitikai perverzei múlatták az időt. Az itteni közönség nem perverz, csak majd felrobban szerencsétlen, akár az a géppuskafészek, amin évtizedek óta nem bírja lenyugtatni a fáradt seggét, egyes vélemények szerint a pálinkára kész mentalitásából kifolyólag. Egyszer már megérezte, mi az a civilizáció, most meg ülhet a romjain. Nem csoda, ha kicsit feszült, és időnként egymásba mar. Megint az az átkozott sorsszerűség, a ki a kurva anyja a hibás, az egészségünkre, igyunk, abból semmi baj nem lehet. Nézhetjük hasunkat fogva és sírva, mi történik egyetlen éjszaka az embargó alatt lévő szerb főváros polgárinak nehezen nevezhető életében, ahol mi nem szívesen lennénk szemlélődő turista, pláne nem miniszoknyában és a helyiérdekű buszjáraton. Aki árva volt, és esze volt, elment innen, aki hülye, az harcolt, bár ez korántsem ilyen egyszerű, olyan is akadt aztán, aki visszatért a lomtalanításra, de abban sem volt köszönet. A feldaraboltság, a háború fájdalma már tény. Most aztán lehet száz évig megélni belőle. Úgysem tanul belőle senki semmit. Legalább szórakozzunk jól, mondják magukban a világkereskedők.

Film

Boris, az egész estét betöltő, ki tudja, milyen nemű kabarésztár az underground balkáni ezoterikus kabaré színpadán beígéri, hogy baszogatni fogja a nézőket. Recsegő szerb szólamait iszonyú mimika és kíméletlen cigarettafüst kíséri. Ismerős jelenet abból a bizonyos harmincas évek végi berlini mulatóból, ahol az évezred nagy geopolitikai perverzei múlatták az időt. Az itteni közönség nem perverz, csak majd felrobban szerencsétlen, akár az a géppuskafészek, amin évtizedek óta nem bírja lenyugtatni a fáradt seggét, egyes vélemények szerint a pálinkára kész mentalitásából kifolyólag. Egyszer már megérezte, mi az a civilizáció, most meg ülhet a romjain. Nem csoda, ha kicsit feszült, és időnként egymásba mar. Megint az az átkozott sorsszerűség, a ki a kurva anyja a hibás, az egészségünkre, igyunk, abból semmi baj nem lehet. Nézhetjük hasunkat fogva és sírva, mi történik egyetlen éjszaka az embargó alatt lévő szerb főváros polgárinak nehezen nevezhető életében, ahol mi nem szívesen lennénk szemlélődő turista, pláne nem miniszoknyában és a helyiérdekű buszjáraton. Aki árva volt, és esze volt, elment innen, aki hülye, az harcolt, bár ez korántsem ilyen egyszerű, olyan is akadt aztán, aki visszatért a lomtalanításra, de abban sem volt köszönet. A feldaraboltság, a háború fájdalma már tény. Most aztán lehet száz évig megélni belőle. Úgysem tanul belőle senki semmit. Legalább szórakozzunk jól, mondják magukban a világkereskedők.

Goran Paskaljevic, aki a Valaki más Amerikája című filmet is rendezte, félig franciaként, fél lábbal visszatérve ezúttal nem tétlenkedett nagy kanállal meríteni az odakozmált délvidéki lelki babszószból. Persze elsősorban az alig huszonhét éves emésztőgenerációs drámaírónak köszönheti a sztorit. És nincs rajta semmi nevetnivaló. Mi volna annyira vidám? Hogy az embernek van egy szar napja, egy állat féltékeny pasija, aztán egy lázadó rágógumis túszul ejti a buszt, amin ül, amíg annak sofőrje ráérően átkávézgatja a történelmet, és napzártakor még meg akarja erőszakolni egy eszement kommunista csempész is? Hogy az egykor, rendőri túlkapás során fitymakáprázatba ájult taxisofőr, aki végre bosszút állt pajszerral, most még meghívhatja egy sörre az ágyba vizelő áldozatát, mielőtt ő maga bennég? Hogy Mane, a sikeres dezertőr és szerelemféltő nagyzenekarral kísért vízbefúlási jelenetét vérbe fojtja a bamba helyettes? Hogy a bokszoló barátok megmérgezik egymás kutyáját és megdugják egymás feleségét, de mégsem tudják méltósággal elviselni? Vagy hogy a megvadult Viktor, akinek összetörik egyetlen bogárhátúját, szabályos vérbosszút vesz egy polgári vitrinen? Én speciel hatalmasakat nevettem rajta, bár szívesebben ültem volna valaki más ölében. Nevetni és elpatkolni. A mélyfekete, önszerb ironikus humor áthömpölyög a minden mindennel összefüggő altmanos epizódokon. A szereposztás zsíros, látszik rajta, hogy egy ajtónyitást is szívesen vállalt volna benne bármelyik ex-jugó díva. Ezután minden boszniai szerb családapa tudni fogja, ha veri a feleségét, hogy ez csupán azért van, mert az öleb is abba harap, aki legközelebb van hozzá, seggbe lövés után.

- sisso -

Bure baruta, szerb-horvát, 100 perc, 1988; rendezte: Goran Paskaljevic; írta: Dejan Dukovski és Goran Paskaljevic; fényképezte: Milan Spasic; szereplők: Lazar Ristovski, Miki Manojlovic, Mirjana Jokovic, Sergej Trifunovic; a Budapest Film mozija

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.

„Bős–Nagymaros Panama csatorna” - így tiltakoztak a vízlépcső és a rendszer ellen 1988-ban

A Mű a rendszer jelképe lett. Aki az építkezés ellen tiltakozott, a rendszer ellen lépett fel – aki azt támogatta, a fennálló rendszert védte. Akkor a Fidesz is a környezetpusztító nagymarosi építkezés leállítását követelte. És most? Szerzőnk aktivistaként vett részt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás­sorozatban. Írásában saját élményei alapján idézi fel az akkor történteket.