A Cukorkékséggel (Hazai Attila és Pohárnok Gergely filmje) kezdõdött minden, közvetlen a rossz epefunkció után. Nem kívántam az édességet egyáltalán, sem a disznózsírt. Pedig tudtam, hogy Feri a filmben minimum kanállal eszi a kristálycukrot. Hiába kapaszkodtam ez egyik fõszereplõ hajába a bejárati sornál, a beengedõ a fekete egyenbomberjében és serkenõ hajával utasított, hogy ezzel a csinos sajtókártyámmal álljak csak egyelõre a falhoz, szép tömött sornak álcázva magam. Nem álltam. Nekem ilyet senki ne mondjon. Éreztem, hogy ki kell rúgnom majd a kezébõl a fegyvert, de utólag kiderült, hogy ez is csak fikció, mint minden olyan film, amelyben nem ketyeg a dokumentum bombája. Az alkotók egyike megmentett, és betuszkolt a rémálomból. Kezembe rakta az elõre felvásárolt ötszáz jegy egyikét, és az arcára az volt írva: sajnálom, nekem sem ez a legjobb szerepem. A helyemen egy esztéta ült, férfi, és mondta, hogy bizony fel nem áll, mert neki is elvették a helyét, pedig meg sem szólaltam elõtte, csak néztem arrafelé. Leszarom, hadd terpeszkedjen, van lépcsõ is, szép, világító karácsonyfaégõk rajta, mint a jelzõtüzek, még jó, hogy fiatal vagyok, és nem vagyok beteg. Rendben minden, utazunk, megy a film. Jön egy kék lift a vásznon, benne egy fazon filmtekercsekkel. Ahogy megy fel az emeletre harmincig, a megállót jelzõ gomboknál kis filmek játszódnak a nagyvilágból. Profi számítástechnika. Milyen szerencsések idén a fiatal filmesek - tûnõdöm -, pénzük, mint a tenger, és igazán dögös a zene is meg ez a velejébe vágó kezdés. Nem is hiszem el. Hát ja, ez a filmszemle jól sikerült reklámfilmje volt. Jellemzõ. Tíz évvel ezelõtt is napokig könyörögtem egy bizonyos egyénnek, hogy vigyen már el a Dolby Stereóra, mert azt még nem láttam.
A Cukorkékség
Végre egy Hazai-íz és egy Pohárnok-lencse. Kicsit persze emlékeztet a Rám csaj még nem volt ilyen hatással címû opusra, de ez jobban van megírva. A kép minõsége, a kivitelezés persze meg sem közelíti az említett reklámfilmét, nem is volt rá lé, de annyira megnyugtató, hogy végre ide, a szemlére bejöttek a harminc körüliek, szeretem a saját korosztályom, jobban, mint a sete kamaszokat, és jobban, mint a háromperces forgatókönyvekkel a hónuk alatt büszkén feszítõ ötvenes avantgárdokat a büfében. Szeretem a szegény technika homályát, bár ezen a szemlén volt belõle egy életre elég. Durst Gyuri, a producer magyarázta is, hogy kihívja maga ellen a szakmát, még azt is elejtette, hogy a mûvésznek nem a széles közönségsiker a lényeg, de neki meg ez a dolga. Szóval Cukorkékség, technika által mûhomályosan. Korhangulatunk hû rétegdokumentuma lesz, ellentétben az ál-Kalózokkal, amiben semmi nem eredeti. A város egyik fele a szereplõje, a kicsit sértõdött másik fele meg a nézõ. Vécsy Tibi a Korai Öröm frontbajnoka, Hecker Péter a rajzos cukros bácsi, Kovácsy Tibor a metaamatõr, és a csajok is, akik csak úgy vannak, és látjuk õket nap mint nap a metrón, mind magukat hozzák, illetve valami olyat, ami nem lötyög rajtuk. A másik versenyfilm, amit természetemmel ellenkezve tudatosan választottam, mert nem akartam csalódni a régi, jól megszokott rendezõk színvonallazulásában, az
Atelier
címû (Kádár Miklós, alias Nicolaus Red filmje). Ennek is ismerem a fajtáját. Színes, szélesvásznú, posztszoc-gúnyoló valóságmûvész, aki benevezett fejjel a falnak. A Szivárványhadsereg nagy ötéves tervének mérnöke, képzõmûvész, egyébként a Tereskova zenekar ülõ rock and roll-gitárosa. Minden mûfajban, még a managementben is otthon érzi magát. Filmje szintén saját birodalom, és mégis ismerõs minden figurája. Becze õrnagy, Vaszlavik százados, pszichopata festõnõ, pórul járt mûvészettörténész, vudu modell, eredeti csontvázak, kiállításmegnyitók erõltetett menete és a többiek. Ahogy néznek, meg ahogy nézi õket a felvevõgép, az hátborzongató. Krimi, egyszerû forgatókönyvvel, nem kidolgozott párbeszédekkel. Nesze nektek, békeévek. A film mint modern, zenélõ festmény. Nem hiába tanultak ezek évekig kisplasztikázni. Dresch és Kovács szívfájdító dallamai, oh.
Viszont a Corvin közi fiúk
Elõször a Viszontlátásra holnap címû, versenyen kívüli Reis Celik-filmen láttam õket a felsõ sorban, ahol menekülésre készen ültem magam is. Nehezen tûrték a kilencvenes évek török anarchizmusának igaz történetét, amely engem is nyomasztott kicsit, de én ezért jöttem. Bejöttek ingyen a saját mozijukba, mert ezeken a vetítéseken nem volt telt ház, betértek a templomba, ahol egyébként mindennap lógnak, és hirtelen találtak néhány száz feketébe öltözött embert, akik filmszemlének nevezett különös társadalmi viselkedési formát ûznek. Eleinte vihogtak, dühöngtek az érthetetlen történeten, aztán kénytelen-kelletlen elcsendesedtek, és tûrtek. Akkor értettem meg, hogy kiszorítottuk õket. Egy soha nem volt artmoziban nyomasztjuk a kerületet majd egy hétig. Értem a beengedõemberek szuicid dühét, azt, hogy a pincér keze miért remegett, és miért dobta esés közben éjfélkor a saját hátára a tálcát. A multiplex gang és a low budget népség durván szép találkozása. A fiúk beültek a következõ filmre is, ugyanoda. Történetesen Tompa Gábor Kínai védelem címû kegyetlen, szatirikus, elképzelhetõ áldokumentumára. A szibériai hadifogoly húsz év múlva tér vissza Erdélybe, amely akkor már nem magyar, sõt egyáltalán nem olyan, mint azelõtt volt. Mindenesetre kegyetlen. Hol a sírás fojtogatja a nézõteret, hol fuldoklik mindenki a nevetéstõl, de van, hogy nem tudja eldönteni, a Kovács Zoltán meg a többi, az most tényleg teljesen bolond, vagy csak úgy tesz. A Corvin-fiúk hál´ istennek ismerõs figurákra leltek a filmben, és büszkén végigülték. A következõre azért nem jöttek be, így is lesz mit mesélni.
A kísérleti és kisjátékfilmek nagy elõnye, hogy rövidek. Lehet beverni a tízperces szunyát, nem kell sokat keseregni rajtuk, a legtöbb fekete-fehér, és még a szemüveget sem kell felrakni közben, mert akkor jó, ha foltszerû.
Az este a büféé,
ahol a nem filmszínésznek képzett - olyan nálunk nincs is, csak import -, de szemlefilmekben leggyakrabban szerepeltetett színészek, családjuk, barátaik, a társadalmi életre még képes rendezõk, kritikusok, médiacápák meg a Dixi ül. Lehet forgatókönyvet cserélni sörre, eldumálni a pótvetítést és tornázni a korláton. Dokumentumfilm, az reggelire jó.
- sisso -
Három portré
Alföldi Róbert kolléganõjérõl, Szegedi Erikáról készített portréfilmje, az "..Ilyen vagyok, ilyen..." már alcímében is hangsúlyozza, hogy rendhagyó munka. Vagyis nem az a megszokott dolog, amit általában egy színésznõrõl szóló portréfilm sejtet, nem direkt kérdések és direkt válaszok sorozata: kik voltak a szüleim, hogyan kerültem a pályára, mik voltak a legnagyobb sikereim, mi a szerepálmom és így tovább, nem régi plakátok és fényképek vágóképként való csatasorba állítása, nem a meghatottság pillanatai, amikor egy-egy legendás név kerül szóba. Alföldi szándékosan nem használja ezeket a sztereotip dolgokat, õ Szegedi Erikát mint "hétköznapi embert" próbálja megszólaltatni. Lélekbúvárkodik, bizalmaskodik, jópofizik - egy fokkal visszafogottabban, de azért mégis ugyanabban a modorban, mint ahogy azt az RTL Klub reggeli mûsorvezetõjeként szokta - annak érdekében, hogy hõse, a látványosan introvertált színésznõ tárulkozzon ki elõtte, hulljon le a lepel valami nagy titokról. Csakhogy kiderül, nincs titok. Szegedi Erika ül balatonfelvidéki háza kertjében, és válaszolgat a kérdésekre, természetes, szép, szerény és teljesen egészséges jelenség, egy átlagosan érzékeny, kimondottan szimpatikus asszony, akitõl távol áll minden póz, nevetése igazi, sõt neki még azt is elhisszük, hogy saját szavaitól meghatódik. De annyira, hogy elsírja magát.
Ha csupán ez az egy ülésben felvett beszélgetés maga a film, nem is lenne semmi baj. Csakhogy Alföldi Róbert nem éri be ennyivel, õ mindenképpen "rendhagyó" portrét akart csinálni, így aztán egy sor rendkívül kínos dologgal kell szembesülnie a nézõnek: a rendezõ leküldi Szegedi Erikát egy kõbányába, hogy a mûvésznõ autentikus helyszínen mondhassa el, mennyire szereti a különleges köveket, hogy megmutathassa kedvenc maciját meg édesanyja, illetve lánya fényképét, miközben a háttérben festékszóróval felvitt Nemes Nagy Ágnes-idézet feketéllik a sziklákon, de még ezen is túltesznek azok a betétdalok, amelyek A színésznõ ezer arca munkacímet is viselhetnék. Az egyikben például Szegedi Erika mint országúti prosti énekel el egy kuplét, ami egész egyszerûen visszataszító, de a legcikibb mégsem ez, hanem amikor egész egyszerûen beapplikálják egy Propellerheads-videoklipbe, és csupán az a szerepe, hogy Greta Garbo-imitátorként végzetes pillantásokat lövelljen.
A rend kedvéért még annyit megjegyeznénk, hogy a filmben annyit emlegetett Sándor, vagyis a férj nem más, mint Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke. Ez ugyanis a bennfenteseken és ismerõsökön kívül csak a vájt fülûek számára derül ki az "...Ilyen vagyok, ilyen..."-bõl. Csak a tények miatt: a film a Duna Televízió Színészportrék sorozatának egyik darabja.
Szintén a Duna Televízió
Színészportrék sorozatának epizódja a Törõcsik Mari Cannes-ban címû Maár Gyula-film, ami abból az alkalomból készült, hogy 1997-ben a mûvésznõt meghívták az ötvenedik cannes-i filmfesztivál díszvendégei közé. Törõcsik Marit a stáb elkísérte a fesztiválra, nagyszerû alkalmat teremtve, hogy a színésznõ elmesélhesse azt a tengernyi élményt, ami korábbi cannes-i tartózkodásai során érte, a Körhinta Arany Pálmájától kezdve a Déryné, hol van? legjobb nõi alakításán át az 1983-ban kapott életmûdíjig. Törõcsik Mari természetesen, szerényen emlékszik vissza azokra a fantasztikus idõkre, amikor "helyzetbe került", ugyanis hiába számított klasszikus értelemben vett filmsztárnak, se pénze, se háttere, se nyelvtudása nem volt, hogy a pompás világban otthonosan mozoghasson. Mindezt azonban egyáltalán nem szomorúan, sajnálkozva teszi, hanem bölcsen, emlékezetes humorral. Ellentétben Alföldi Róberttel, Maár Gyula egyáltalán nem akart "rendhagyó" filmet készíteni, elkísérte Törõcsik Marit, hagyta, hogy beszéljen szállodai szobában, kávéház teraszán, felvesz milliószor látott "fesztiválhangulat" vágóképeket, idézget az emlékezetes régi filmekbõl, elõkapar archív fotókat. Mindezt jó ritmus- és arányérzékkel teszi. A Törõcsik Mari Cannes-ban profi televíziós munka, ennél se nem több, se nem kevesebb. Úgy látszik, ennyi már elég volt ahhoz, hogy a szemle versenyfilmjei között szerepeljen ez a tavalyelõtt (!) készült produkció.
Kovács István ökölvívó pályafutásának nagy fordulatát, az
amatõrbõl profivá
válás folyamatát követi Muhi András Koko címû filmjében. Muhi tipikus lekísérõs sportfilmet készített, ami a budapesti világbajnokságra való felkészülést, magát a világbajnokságot, valamint Koko elsõ profi szereplésének kulisszatitkait igyekszik bemutatni, sok-sok bunyóval, edzéssel, öltözõi jelenettel, de mégis ízlésesen. Hogy ez mennyiben múlott a címszereplõn és mennyiben a rendezõn, nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy elsõ ízben láthatjuk a hétköznapi Kovács Istvánt oly módon, hogy nem kell afféle médiasztárként megfelelnie, és ettõl még szimpatikusabbá válik. Kiderül, Koko éles helyzetekben is ugyanolyan nyugodt és szerény fiatalember, mint amilyennek látni akarjuk, vagyis a mérkõzéseken sem bújik ki belõle a bunkó állat, és ez mindenképpen örömünkre szolgál. Szerencsére a filmtõl azok a boksszal kapcsolatos patetikus sztereotípiák is távol állnak, amik annyira, de annyira cikivé tudják változtatni az ökölvívásról készült dolgozatokat, így aztán legfeljebb azon szomorkodhattunk, hogy a Koko-sztorinak ez az epizódja az azóta kifényesedett profi pályafutás ismeretében nem igazán számíthat közérdeklõdésre. Bizonyíték erre, hogy a film bemutatójakor úgy tízen tartózkodhattunk a teremben.
- legát -
Copyright (C) MaNcs, 1999. Minden jog fenntartva.
A MaNcs honlapját a Hungary.Network üzemelteti.