A szerk.

1998 őszén Kenedi János kutató egy készülő tanulmányához betekintést kért bizonyos iratokba, amelyeket akkor a Belügyminisztériumban (BM) tároltak. A tárca elutasította, Kenedi a bírósághoz fordult, ami neki adott igazat. A BM majd egy év múltán azzal a feltétellel járult volna hozzá a kutathatósághoz, ha a történész titoktartási nyilatkozatot ír alá. Kenedi újra bírósághoz fordult, a bíróság újra a javára döntött, a minisztérium meg újra nagy ívben tett minderre. A bírói ítélet negligálása miatt inkább kétszer is fizetett bírságot. 2003-ban végre a kérdéses papírokat az Országos Levéltárba szállították - egy kivételével. Azt nem adták, az istennek sem!

Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a debreceni kocsmában lefogott négy gyanúsított bizonyosan részese annak a gyilkosságsorozatnak, amelyet roma polgártársaink terhére követtek el az elmúlt hónapokban. Egyre valószínűbb az is, amit legkésőbb a nagycsécsi gyilkosság után már sokan sejtettünk: hogy a gyilkosságok mögött más indíték, mint a fajgyűlölet, nincs.

Azt mondotta nemrég a Grossglockner hőse, hogy most tíz vagy húsz évig Magyarországon is a jobboldal jön, ez az európai trend. Orbán ugyan a világpolitikai csillagállásból jósolt, de lehet egy olyan olvasata is közlésének, hogy tíz, húsz évig én jövök. És tegyük a szívünkre a kezünket: Orbán próféciájának így is van értelme. Hiszen népünk hajlamos a választási kampányt két főillető küzdelmeként látni, a nemzetközi bal- vagy a jobboldal aktuális intellektuális állapota legfeljebb mandinerből hat. És azért jön most Orbán sok időre, mert nincs ellenfél a pályán, mert a legnagyobb lehetséges ellenerő nem találja meg azt a palit, akit kiállíthat ellene a táblára, sőt lassan nem is lesz olyan szervezet, amely egy ilyen személyiséget nemhogy megtalálni, de keresni bírna. Orbán tehát nem azért jönne sok időre, mert a baloldal nem tanulmányozza kellő elmélyültséggel a szociáldemokrácia nagy megújítóinak életművét Kautskytól Anthony Giddens-ig, és mert ennélfogva szellemi vértezete rozsdás, töke fa, hanem mert itthon nincs egy Anti-Orbán.

Te betörsz a házamba, és rám lősz, én meg leállítok az úton kapával, kaszával minden nagyobb fekete autót...

Mint arról lapunk beltestében bővebben harangozunk, magyar és külföldi náci szervezetek felvonulást szerveznek szombatra Hitler helyettese, Rudolf Hess emlékére. Budapestre! Egyfelől ne szervezzenek sehova sem, inkább vigye el őket az ördög, másfelől végzetesen el van rontva valami, hogy pont Budapest látszik számukra a megfelelő helynek. Hogy lapzártánkkor (kedd délután) éppen arra várunk, hogy holnapra a rendőrség előáll valami ötlettel, amire hivatkozva megtilthatja a rendezvényt. Bajnai Gordon miniszterelnök is ebbéli reményét fejezte ki, amikor az MSZP illetékes szervével egyeztetve arra jutott, hogy a felvonulást "így vagy úgy" meg fogja akadályozni a rendőrség. Õk meg, ugye, holnapra ígérték magukat.

Most, hogy az iráni hatóságok is beismerték azt, amiben eddig sem kételkedett senki - hogy tudniillik az elcsalt júniusi választásokat követő tüntetéseknek nagy számban vannak halálos áldozataik, hogy a Forradalmi Gárda és a Baszídzs milícia számos tiltakozót gyilkolt meg és vetett börtönbe, hogy a bebörtönzötteket gátlás nélkül kínozták -, a kép egyre tisztább lesz. Pedig Irán talányos ország, harminc éve, az 1979-es forradalom óta olyan államformával, az "iszlám demokráciával" kísérletezik, amilyen sehol a világon nem működik. Iránban vannak is választások, meg nincsenek is, van is értelmük, meg nincs is - valamiféle fragmentált politikai teret mégiscsak létrehoznak, ám e sokszereplős térben mindig a papságé a végső döntés, legyen szó napi ügyintézésről, külpolitikáról, az ország államformájáról, alkotmányáról, vagy a bíróságok ítéleteiről. A demokratikus intézmények, mint az elnök, a kormány, a törvényhozás, a bírói hatalmi ág csak korlátos jogkörökkel, mintegy a teokrácia funkciójaként működhetnek.

Talán azt, amelyiken kiment egy lázas csecsemőt az égő hűtőházból? Vagy azt, ahol csendes szóval egyesíti a tágra nyílt szemmel reá figyelmező Európát? Esetleg azt, amelyiken beindítja az első hideg vízzel hajtott autót? És amikor gyorsan elkapja a süllyedő hajóból a mozgássérült nyugdíjas fejére eső kolerás téglát? Nos, mielőtt teljesen belemerülnénk annak találgatásába, hogy Kósa Lajos vajon milyen róla készített szobrot nem akarna betiltani, nézzük meg egy pillanatra e különösen kellemetlen eset nem is olyan távolra mutató összefüggéseit.

"Ha a családom jövőjét tartom szem előtt, Spanyolország nagyobb lehetőségeket rejt magában" - mondta a múlt héten a Délmagyarországnak Nagy László, válogatott kézilabdázó, a Barcelona játékosa, a sportág magyar világklasszisa. Egyenes beszéd, s aligha van módunk vitatkozni vele. Hogy mi következik mindebből, azt sem hallgatta el. "Konkrétum még nincs, de nem zárom ki, hogy spanyol válogatott leszek."

A kelet-európai jófej srácoknak Truman Harry óta pechjük van a demokrata elnökökkel. Az elején, nevezett seriff idején minden olyan egyértelmű volt - a világszabadság, a népeket rabigába taszító szovjet kommunizmus elleni harc, a népek önrendelkezése meg a demokratikus internacionalizmus eszméiből tökös amerikai külpolitika keletkezett. (Mondjuk sokra avval sem mentünk.) A demokraták aztán csúnyán ráfaragtak a vietnami háborúra, s attól fogva a rossz lelkiismeretből fakadó izolacionizmusuk valahogy mindig a Szovjetunió malmára hajtotta a vizet. És bár a republikánus kormányok időnkénti "reálpolitikája" is inkább a kelet-európai kis nemzetek rovására őrizte a világbékét, az, hogy a Szovjetunió már rég beomlott volna, ha hagyják, mégiscsak egy republikánus géniusznak esett le; és ezért, bármennyi esze is volt vagy nem volt Ronald Reagannek, örök hálával tartoznak neki a szabadság kelet-európai barátai.

Bár különösebb illúzióink nincsenek e tárgyban, hátha mégis úgy van, hogy összefüggéstelen ostobaságokat beszélve nem lehet választást nyerni, vagy legalábbis nem érdemes. De fogalmazhatunk pozitívan is: a választási győzelemért induló talán nagyobb eséllyel fut neki, ha kérelméhez valamiféle összefüggő világképet is mellékel, mely nem csak a társadalom ideálisnak vélt állapotát skicceli fel, de a realitásokkal és a rendelkezésre álló eszközökkel is számot vet. (Nem igaz egyébként cikkünk első félmondata: vannak illúzióink.)

Hétfőn ismét nagy napja volt az utóbbi időben megbízhatóan ellenséges magyar-szlovák politikai kapcsolatoknak. Budapesten a parlamenti pártok közös nyilatkozatban szorgalmazták a szlovákiai nyelvtörvény visszavonását, lévén az magyar- és kisebbségellenes. Nemes cselekedet ez részükről - szlovák ügyekben nem is az első, ám a maga nemében (parlamenti összefogás) egyedülálló.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy az SZDSZ-ben a hétvégén történteknek bárminő köze lenne a kormány működéséhez, a választások időpontjához vagy az ország 2010-es (még mindig: válság)költségvetéséhez, számoljunk. A bruttó 386 országgyűlési képviselő nettó máris 384, mert a bruttóból lejön Toller László betöltetlen mandátuma, valamint a gyengélkedő Horn Gyuláé, miből adódóan a többséghez 193 képviselő szükséges, amiből ha a szocfrakció a maga nettó 188 szavazatát hiánytalanul szállítja, a kormánynak további mindösszesen öt partizánra lesz szüksége a talpon maradáshoz. Ehhez az igényhez képest a négy parlamenti szabadúszóról (a sportos Gyenesei, a kisüsti Császár, Vass a Tisztelet Társaságából, és az exfideszes Tóth András) már jól tudjuk, hogy olyan apró szívességekért, mint egy tárca nélküli miniszteri poszt, egy pekingi repülőjegy (full panzióval) vagy némi készpénz igény szerint teszi ki az asztalra szociális érzékenységét és/vagy elkötelezettségét a költségvetési fegyelem imperatívusza iránt. 'hozzájuk már csak egyetlen főnek kell csatlakoznia az ex-MDF-frakció hat árvája közül (köztük a közismerten kidolgozott felsőtestű Lengyel Zoltánnal), vagy az SZDSZ-frakció 19 tagja közül - a végkövetkeztetést önökre bízzuk.